Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-213m

II népszerűtlenségre vezethet, de ezzel Széchenyi nemi törődik, mert benne a hivatástudat dolgozik, ő küldetését teljesíti és belső lelki formainak is megfelel, ha az önmagára legszigorúbban alkalmazott önvizsgálat és önfegyelmezés spártai mértékének egy töredékét honfitársai viszont magukkal szemben is gyakorolják. Magas erkölcsi ideálokat tűz népe elé: a magyar nemzeti sajátságok kifejlesztését, amit Ő nemzetiségnek nevez, továbbá a közértelmessé* get, amin nemcsak értelmi, hanem egész erkölcsi lényünk kiművelését érti és végcélként az Erényt, amely nála az erkölcsi és társadalmi tisztaságot jelenti. Ezek alapján Szekfű Gyula helyesen minősítette Széchenyi rendszerét erkölcsi szisztémának. Az őksi vétkek főleg az érzelmek terén jelentkeznek, ezért elsősorban a szenvedélyeket kell elnyomni és nemes érzelmeknek (összetartás, szeretet, megbecsülés) kell helyet adni. De segítségül, kell hívni a másik két lelki tényezőt is és pedig elsősorban az értelmet, az észt, amely a hiú ábrándozás és az üres szónoklás helyett a valóságot mutatja meg. Innen az |isz, a realitás, az előre megfontolás hangsúlyozása Széchenyinél, de nem öncélú, hanem végeredményben csak eszközi beállításban. Nagy súlyt helyez a harmadik lelki tényezőnek, az akaratnak acélosításfára is, Wogy kitartóvá edződjék a csak szalmalángszerűen fellobbanó és mihamar ellankadó cselekvési készség és megszűnjék az a szokás, hogy öntevékenység helyett mindent a kormánytól vagy másoktól vár a magyar. Nevelési rendszerében fontos szerep jut annak a hatalmas sugalmazó erőnek, amellyel rámutat egyrészt a hibák következményeire, másrészt pedig azokra a kívánatos lehetőségekre, amelyeket leküzdésüktől várni lehet. Ezért tárja fel annyiszor vétkeink okozta szomorú állapotainkat és a bekövetkezhető végzetet. Hogy ezt olyan jóslásszerű komor borúlátással teszi, az sajátos lelkialkatából ered. Viszont a másik oldalon biztató képet tár megjavítandó nemzete elé. »Amennyire gyenge szemem bir tekinteni a messze jövendő homályba, szép és nemes kifejtését látom nemzetünknek. Nagy és dicső leend egykor a magyar.« »Hibáink sokak, de erényeink többek és noha elgyengült a hon, egészséges azért mégis.« »A magyar egy gyermek-nép, most semmi, de minden lehet, mert lelki és testi erő rejtezik fiatal keblében.« IV. Nemzetjavító rendszerének célja, hogy erkölcsös és értelmes hbnpolgárrá lehessen minden magyar, amihez — mint eszköz — az anyagi boldogulás lehetősége is hozzátartozik. Ennek azonban útját állja az ósdi rendi alkotmány, mely kizár sáncaiból kilenc millió jobbágyot — akiknek szomorú sorsát Széchenyi i oly szeretettel és melegséggel írja le, amellyel örök emléket állított szociális érzékének. De nem boldogítja az alkotmány az eWjogok birtokosait sem, mert az elavult gazdasági és jogi intézmények folytán szellemi és anyagi tespedésben sinylődnek. Reformra van tehát szükség ezen a téren is. »Hunnia minden lakosának polgári létet kell adni! Honunk minden lakosának a nemzet sorába iktatása bizonyos életet fog terjeszteni; kilenc milliónak ezen túl is kirekesztése ellenben elkerülhetetlenül halált hozand anyaföldunkre

% Ez lelki"sméreti vallomásom!« A változtatásnak tehát mélyrehatónak kell lennie; »Akarunk-e — így kiált fel — nemzetileg újjáalakulni vagy beérjük-e ringy-ringy foltozással?« S a gyakorlatban ez, mint a reformkorszak egész történetéből tudjuk, valóban alkotmányunk, de sőt egész magánjogi és gazdasági rendünk átalakítását jelentette. V. Széchenyi reformjának az alkotmány átalakítása mellett a nemzetiség kifejtése vagy mai szóhasználat szerint a magyar faj felemer lése a súlypontja. »Nálam fő szempont nem az alkotmány, hanem a nemzetiség, mert alkotmányt oktroirozni lehet 24 óra alatt a legszabadabb alapon, nemzetiséget azonban kifejteni, kivált olyat, mely már oly közel volt a halálhoz, mint a magyar, bárdolatlan fogásokkal hamvaiból felemelni nem lehet.« Ma, amikor történelmünk ezer esztendeje alatt soha sem tapasztalt buzgalommal kutatjuk, hogy mi nemzetiségünk lényege, hogy mi a magyar? — fokozottan érdekesek a tudománynak az'ok a megállapításai, amelyek Széchenyi nacionalizmusára pis ennek is erkölcsi magjára vonatkoznak. Ö, aki a nyelv művelésére szánt Akadémiát alapította és annyit küzdött azért, hogy a holt latin helyett a magyar legyen az államnyelv, természetesen elsősorban a nyelv r fontosságát emeli ki. »Honi nyelvünkben a férfierő megvan. S im ezen ereje nemzetünknek tárta fenn eddigi létünket, s azon nagy csoda, melyen oly sokan bámulnak, hogy a magyar anynyi tenger viszontagság között sem olvadt őszsze más nemzetekkel, nem egyéb mint legtermészetesebb következménye nyelve erejének, melyet idegen halandó elgázolni nem képes.« »A nyelvet azonban — mint Joó Tibor helyesen emeli ki — nem tekintette a nemzetiség kizárólagos lényegének, mert nem a szó a Jé" nyeg, hanem az, amit kifejez: a szellem. A nemzeti közösség keret, a benne együttélők összessége, amelyet ugyan főként a közös nyelv és egyéb közös szokások tartanak össze, a nemzetiség maga azonban szellemi — erkölcsi tartalom. A megvalósítandó eszme a tiszta, egyetemes és örök emberi, amely felé a nemzetnek emelkednie kell úgy, hogy adott sajátságait egyetemes emberivé tágítja.« Széchenyi ezt a következőképpen fejezi ki: »A magyar népnek nincs csekélyebb hivatása, mint képviselni —Európában egyedüli heterogén sarjadék — ázsiai bölcsőjében rejtező eddigelé sehol ki nem fejtett, sehol érettségre nem virult sajátságait egy törzsökfajnak, mely bizonyosan annyi különöst és ' erejénél fogva bizonyosan annyi jót és nemest rejt magában, mint az emberi nemnek akármely lelkes és erős családja; csakhogy mint azoknál, úgy ennél is külön sajátsági árnyalatokban a korlátlan tűznek nemes hévre, a vad erőnek bajnoki szilárdságra, a romboló ittasságnak nagy lelkűségre kell tisztulni, felemelkedni.« f »Egy nemzet pedig, mely sajátságinak kifejtésében valami egészre kiképezheti magát, oly erkölcsi test, mely az emberiségnek alkotó része és azon lépcsőinek egyike, melyeken _ az emberi nem mind magasabbra emelkedhetik véghivatása a tökéletesülés felé.« így fogván fel a magyar szellem lényegét, nem volt híve a nemzetiségek erőszakos nyelvi magyarosításának, melynek lehetőségét szkeptikusan fogta fel. Ö csak a magyarokat, főleg a nemzettől elforduló felső rétegeket akarta magyarosítani és nem pártolta az erőszakos asszimilációt sem, mert aggódva félt a vegyes lakosságú országban ebből eredő ellentétek kirobbanásától. Tudjuk, hogy népszerűtlenségé-