Képviselőházi napló, 1939. XI. kötet • 1941. október 22. - 1941. november 25.

Ülésnapok - 1939-217

150 Az országgyűlés képviselőházának 217, mert ezek szinte bírói feladatokat vannak hivatva megoldani. Tehát nem véleményező és nem tanácsadó szerveknek képzelem el őket, annál kevésbbé, mert ezeknek tulajdonképpen nem annyira a munkaviszályok eldöntése a céljuk, mint inkább a prevenció, megakadályozása annak, hogy a munkás és a munkaadó között viszályok keletkezhessenek. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha megfelelő hatáskörrel, súlylyal rendelkeznek a munkaadók előtt is. Harmadik kérésem pedig az, hogy a szervezésnél az egészséges decentralizáció elveit érvényesítsék. A munkásnak az az érdeke, hogy a lehető legkönnyebben, a leghamarább elérhesse ezeket a munkafelügyelőket s ezeknek panaszát közvetlenül és könnyen előadhassa; másrészt pedig a munkaügyi felügyelő csak úgy teljesítheti a maga hivatását, ha benne él egy bizonyos ipari gócpont életében, annak munkásságával állandóan érintkezik, azzal kapcsolata van és közvetlenül, állandóan s a helyszínen találkozik a feladatokkal. Igaz, hogy talán ma egy ilyen széleskörű decentralizáció megvalósításánál akadálynak látszik az, hogy kellőszámú szakmailag felkészült munkaügyi felügyelőt találni nem lehet. Én azonban ennek ellenére azt kérem a miniszter úrtól, hogy addig is, amíg megfelelő szakembereket kiképeznek, ez ne legyen akadály a munkaügyi felügyelők kinevezése tekintetében; nevezzék ki ezeket a fontosabb ipari gócpontokba, így többek között Erdélyben Kolozsvárra, Nagyváradra, Szatmárnémetibe és Marosvásárhelyre, azok közül az emberek közül, akiknek a munkássággal megvannak a maguk kapcsolatai, akikben a szociális érzék ki van fejlődve és akiknek lehetőleg a megfelelő jogi tudásuk és technikai képzettségük ennek a feladatnak az ellátásához megvan. Lehetetlenség, hogy a munkások minden ügyben Budapestre szaladjanak panaszaikkal. Ugyanakkor azonban elképzelhető az, hogy az olyan speciális munkajogi, gazdaságpolitikai, szociálpolitikai^ vagy pedig különösen szakmai, technikai kérdéseket, amelyeket ezek a megfelelő előzetes képzettséggel nem bíró munkaügyi felügyelők sem fognak tudni megoldani, küldjék fel Budapestre, ahol az iparügyi minisztériumban, illetőleg a központilag létesített munkaügyi felügyelőségnél erre a célra különlegesen kiképzett munkafelügyelők ezeket a kérdéseket eldönthetik. T. Ház! Ezeknek a kérdéseknek a megoldása a társadalom egyetemes érdeke. Azt hiszem, ezzel nem egy társadalmi osztály és egv vidék érdekét hoztam a t. Ház elé, hanem egyetemes nemzeti érdeket képviselek, amikor arra kérem az iparügyi miniszter urat. hogv a munkaügvi felügyelőségek felállítását a le hető legrövidebb idő alatt valósítsa meg. (He lyeslés és taps a jobboldalon és a középen.) Elnök: Az interpellációt a Ház kiadja az iparügyi miniszter úrnak. László Dezső képviselő úr a következő interpelláló, interpellációja elmondására halasztást kért. Kérdem, méltóztatnak-e ehhez hoz zájárulni? (Igen!) A Ház a halasztást megadja. Következik Bálint József képviselő nr in terpellációja a pénzügyminiszter úrhoz. Kérem a jegyző urat, hogy az interpelláció szövegét felolvasni szíveskedjék Árvay Árpád jegyző (olvassa): »1. Van-e tudomása a pénzügyminiszter úrnak arról, hogy az erdélyi nyugdíj jogosultak jelentős réülése 19

Ai november 12-én, szerdán. szenek még nem állapították meg a nyugdíját» 2. Milyen intézkedéseket szándékozik tenni a pénzügyminiszter úr aziránt, hogy az erdélyi nyugdíj jogosultak kérései a legrövidebb időn belül elintéztessenek?« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó Bálint József: Mélyen t. Képviselőház! (Halljuk! Halljuk!]! Az elmúlt szomorú két évtized legszomorúbb jelenségei közé tartoznak azok az epizódok, amelyek különösképpen Erdélyben az olmult két évtizedes román megszállás alatt kínozták meg azoknak az életét. akik szomorúan, őszülő fejjel, az élet második küszöbéről tekintettek vissza és várták becsületes munkában eltöltött életük után legalább a száraz kenyérrevalót. Ezek a világháborús harctereket megjárt hadirokkantak, akikről valamikor így énekelt az Udvarhelyen felállított vasszékely-szobor felirata: »Fent Volhynia síkján s lent a Doberdón ismer az ellenség, s rettegi puskatusom« Ezek a szegény nyugdíjasok, postások, vasutasok, különösen tanítók és tanárok, akik harminc-negyven évet töltöttek el az erdélyi kettős őrhelyen, a magyar templomnak és a magyar iskoláknak a szolgálatában, ezek és mindazok szólnak általam, akiktől megbízást kaptam, hog^ a nevükben beszéljek itt a Házban, az ország nyilvánossága előtt és előterjesszem jogos panaszaikat. (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Mélyen t. Képviselőház! Ezeket a nyugdíjasokat én röviden öt kategóriába osztottam be. Az első csoportba tartoznak azok, akik az elmúlt húsz esztendő alatt hiába fordultak az illetékes román hatóságokhoz, mert a legjobb esetben azt mondták nekik: tegyék be kívülről az ajtót. Ezek soha egyetlen egy fillérhez nem jutottak hozzá. A második kategóriába sorozom azokat, akiknek Összeköttetéseik révén sikerült ugyan bosszú évek sorozata után nyugdíjukat megáll aníttatniolc, de nem mindig igazságosan, hanem a legtöbbször lesüllyesztve, lekicsinyítve, valóságos éh-bér mértékére csökkentve. A harmadik kategóriába sorozom azokat a szegény nyugdíjtalan nyugdíjas Özvegyeket, akikkel a huszonkét év alatt soha senki szóba nem állt, hanem a legjobb esetben »Budapestre küldték« őket, ha igazságukat kérték. A negvedik csoportba sorozom azokat a derék magyar embereket, — mondhatnám mártírokat, akik hivataluk mellett gerincesen kitartottak és akik ellen éppen, mert magyarságukhoT! hívek és áldozatosak voltak, a román hatóságok fegyelmi eljárást indítottak és őket fegyelmi úton csapták el hivatalaikból. Világos dolog, hogy így nyugdíjat sem kaptak. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Az ötödik kategóriába pedig sorozom azo kat a szegényeket, akik még a szentistváni országból menekültek ide. így szoktuk nevezni őket, pedig ezek szegények nem imenekültek. fiker áttették, vagy áthelyezték esetleg kidobták, vagy talán halálos fenyegetéssel kényszerítették arra, hogy átjöjjenek. Ha most röviden megvizsgálom egyenkint ezt az öt kategóriát, akkor azt látom, hogy az első, harmadik, negyedik és ötödik kategória helyzete valósággal kétségbeejtő, egyedül a második kategóriába sorozott nyugdíjasok helyzete némileg kielégítő, mert hiszen hála a visszacsatolásnak, hála a történelmi igazságszolgáltatásnak, a magyar állam és annak szer-