Képviselőházi napló, 1939. X. kötet • 1941. április 24. - 1941. július 25.
Ülésnapok - 1939-196
104 Az országgyűlés képviselőházának 196. ülése 19ül június 19-én, csütörtökön. arra alkalmas, hogy egypáron végigvágjanak, de legkevésbbé sem alkalmas arra, hogy az egész közellátást valamiképpen rendes vágányra tolja. A másik hiba, amely a közellátásnál rendkívül módon kitűnik, az, hogy a magyar társadalom egyes rétegeiben nincsen eléggé kifejlődve a közösségi érzés és ninesen eléggé kifejlődve annak tudata, hogy a mai nehéz időkben, különösen akkor, amikor körülöttünk nemcsak Európa, hanem az egész világ lángban áll, ilyen időkben a közérdeket messzire fölibe kell helyezni az egyéni érdeknek, a magánérdeknek. A közösségi érzés például azt parancsolná, hogy mindenkit egyformán szolgáljunk ki és ha van áru, akkor az áruból mindenkinek egyformán kell juttatni és mindenkinek egyformán kell adni. Ezzel szemben — nem akarok általánosítani — de mégis idekívánkozik egy levél, amelyet egy szegény aszszonyka írt Nagyivánd községből. Ebben azt panaszolja, hogy az ő falujában most a legkétségbeejtőbb a helyzet, a megszabott fejadagot sem kapják meg három hét óta (olvassa): »A nők a községházára járnak, százával állnak ott és azóta kétszer volt lisztosztás. De az- is megtörtént, hogy ember ember hátán állt ott és elutasítottak bennünket. Az első héten azért jártunk, hogy hozzanak lisztet, s akkor mindig csak biztattak: asszonyok, majd jön a liszt, csak legyenek nyugodtak! A második héten megjött 35 métermázsa liszt és akkor megkezdődött a lisztosztás. Én kaptam hét családra 15 kiló kenyér- és 3 kiló nulláslisztet. Ilyenformán ment a proletárok között. A kispolgárok azonban majdnem dupláját kapták annak, amit nekünk adtak, ós amikor megkezdte a jegyző a jegyeket osztani, ez a községházán a saját irodájában történt.« Lényege ennek a levélnek az, hogy a községi elöljáróság, amelyben természetesen a mai választási rendszer szerint a község legmódosabb gazdái ülnek benn, ezeket a szegény embereket sokkal mostohábban látják el, mint saját magukat. A levélből kiderül az is, — ezeket az állításokat ellenőriztük, mert különben nem is hoztam volna ide —; hogy egyes módos gazdák majdnem a dupláját vették igénybe annak a lisztmennyiségnek, amelyet a szegény, dolgozó embereknek adtak. Mit mutat ez? Azt mutatja, hogy még ma sincs erősen kifejlődve a közösségi érzés, mert ha meg volna abban a községi elöljáróságban a közösségi érzés, akkor hiába mászkálnának oda a módos gazdák és hiába hivatkoznának arra, hogy ők a községi elöljáróság tagjai. hogy nekik több liszt jár, mint annak az »aljanépnek« — ahogyan ők magukat ki szokták fejezni — a községi elöljáróság azon az állásponton volna, hogy mindenkinek egyformán mér. Nincs meg azonban bennük a közösségi érzés és nincs meg bennük annak tudata, hogy ma a közérdeket az egyéni érdek fölé kell helyezni. így történik meg- azután, hogy a szegényeknek kevesebbet, a jómódúaknak, a befolyásosaknak pedig többet adnak, a meglévő lisztmennyiségből. (Ellentmondások jobbfelől.) Mondtam, nem akarok általánosítani, de ez nagyon gyakori és ha beszédidőm nem egy félóra volna, akkor egy egész halom levelet hoztam volna ide, amelyek mind azt bizonyítják, hogy az ország vezető rétegének egy részében — nem akarom azt mondani, hogy az egészben, de egy részében — nincs meg az a közösségi érzés, amely ma át kellene, hogy hassa, A másik eset a következő. Az agytröszt lapjában, az Országépítésben egy szerkesztői üzenet van, amely élénken rávilágít a közösségi érzésnek arra a hiányára, amelyet én itt vázoltam. Ebben egy úriember panaszkodik, hogy ő miért kap csak annyi cukrot, mint amennyit a parasztok kapnak, holott f neki, mint intelligens és nagycsaládú embernek, niégis csak illenék többet adni és a laphoz ír, kéri a lapot, tegye szóvá ezt a dolgot. Erre válaszol a szerkesztő és azt mondja (olvassa): »Ha a panaszos levél felett elgondolkozik, önmagának is rá kell jönnie, hogy nem lehet különbséget tenni ember és ember között, még akkor sem, ha az egyik életkörülményei folytán falun élő napszámos vagy értelmiségi ember... Kétségtelen, hogy az említett társadalmi osztály sokkal erősebben sujtatik a rendelet korlátozása folytán, mint a kétkezi munkásréteg« — ez nem igaz — ÍMeskó Zoltán: Cukorbeteg ez az ember! — Derültség.) »de éppen a falu életének vezetésére hivatottaknak kell jó példával elölj árniok. az áldozathozatalban«. Idáig rendben van a dolog, de most jön a kioktatás. Azt mondja az agytröszt lapja... (Meskó Zoltán: Milyen lap?) Az agytröszt lapja, az Országépítés. ( Meskó Zoltán: Ujat!...) Elnök: Csendet kérek. Malasits Géza: Azután így folytatja ez a lap (olvassa): »De különben is fel nem használt cukormennyiség a földmíves rétegtől aránylag egyszerűbben megszerezhető a falusi értelmiség számára és ezáltal hiányai részben fedezetet nyernek«. Vagyis kioktatja a lap ezt a tisztelt urat arra, hogy amennyiben kevés az a cukormennyiség, amelyet a kormányrendelet neki kiutal, akkor igen könnyű állásánál, befolyásánál, tekintélyénél fogva a falusi népességtől elvenni vagy megvásárolni a cukorjegyet és a hiányzó cukormennyiséget így megszerezni. (Mozgás.) Bocsánatot kérek, ez kioktatás arra, hogyan kell a rendeletet kijátszani, kioktatás arra, hogyan kell a szegény embertől kiszedni a cukorjegyet, minthogy az gazdasági helyzeténél fogva nem tudja a cukrot megvásárolni, de egyben élénk világot vet azoknak a gondolkodására is, akik még ma sem tudják megérteni azt, hogy bizony a társadalmi osztályok között nem szabad akkora szakadéknak lennie, mint amilyen van és bűnös ember az, aki ezt a szakadékot még inkább tágítja. Már pedig az ilyen eljárás nagyon alkalmas arra, hogy a szakadékot tágítsa. Ezeknek az uraknak — és nem kevesen vaunak az országban — semmi érzékük sincsen a közösség iránt és semmi tudatuk sincsen arranézve, hogy ma mindenkinek szenvednie kell, ma mindenkinek szó nélkül kell elviselnie azokat a nehézségeket, amelyeket a háború okoz. (Pándi Antal: A dobutcai zsidó egy kiló cukorral »szenved«, én pedig 30 dekával szenvedek!) Elnök: Kérem, ne méltóztassék külön beszédeket tartani. Malasits Géza: De nem is kell a felsőbb körökbe menni, hogy lássuk, mennyire felszínen mozog az az úgynevezett szociális érzés, amelyről- ugyancsak évek óta beszélünk. Ha beszédeket hallunk vagy újságokat olvasunk, — akármelyik felekezet lapját olvassuk, — az az érzés támad az embernek, hogy a magyar társadalom át és át van itatva keresztény szellemmel, altruizmussal s át és át van itatva az tígynevezett szociális szellemmel,