Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-167

Az országgyűlés képviselőházának 167. megfelel a keresztény felfogásnak is és egyezik azzal, mert hiszen a keresztény vallás is ismer igazakat és hamisakat, jókat és gonoszokat, megátalkodottakat és megtérő bűnösöket és hitünk elvei szerint is csak a megtérő és bizonyos ideis: vezeklő bűnöst illeti mee a bűnbocsánat. Ez a javaslat tehát teljesen megfelel a keresztény felfogásnak is. Ezekben voltam bátor bizonyítani, hogy nem helytálló az az állítás, amelyet Mosonyi igen t. képviselőtársam tett. mintha ez a javaslat nem állana összhangban a büntetőtörvénnyel. Szerény szavaimban talán adatokat tudtam szolgáltatni ahhoz, hogy ez a javaslat igenis az egész vonalon, minden intézkedésében Összhangban áll a büntetőtörvény alapelveivel. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Mélyen t. Képviselőiház! Legyen szabad most csak egyetlen egy ponton felhívnom az igen t. igazságügyminiszter úr figyelmét egy módosításra. A javaslat 20. §-a rendelkezik arról, hogy ez a megalkotandó törvény a már a múltban elkövetett bűncselekményekért való elítélés esetére is alkalmazandó. Talán a világosság kedvéért és 'méltányosságból is, azért is, hogy a bíróságnak nagy munkaterhét ne jelentsen a rendes, a 9. §-ban meghatározott eljárással való mentesítés, ezt a szakaszt ki lehetne egészíteni azzal az intézkedéssé], hogy olyan esetekben, amikor a bíróság már az ítéletben, vagy a büntetőparancsban kimondhatja azt, hogy ahhoz az elítéléshez hátrányos jogkövetkezmények nem fűződnek, a 9. §-ban körülírt eljárás mellőzésével, egyszerű kérelemre a bíróság kimondhassa azt is — quasi egy pótvégzéssel —, hogy ehhez a múltbeli, kisebb jelentőségű és kisebb súlyú bűncselekményhez ugyancsak nem fűződnek joghátrányok. Mélyen t. Képviselőház! Minthoyv ezt a javaslatot bölcs és kiváló jogalkotásnak tartóim és minthogy ez a javaslat teljesem összhangban áll a büntetőtörvény alapelveivel és a büntetőítélet céljával, teljes meggyőződéssel, de meg az igazság ügyminiszter úr iránt érzett tökéletes bizalmam folytán is ezt a javaslatot tisztelettel elfogadom. (Éljenzés és taps- — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Mocsáry Ödön jegyző: Homicskó Vladimir! Homicskó Vladimir: T. Ház! Csak röviden szólalok fel. Nem foglalkozhatom ezzel a törvényjavaslattal jogi szempontból, minthogy nem vagyok jogász, de publicisztikai szempontból igenis foglalkozhatom vele, mert aránylag hosszú életemen át sokat láttam, sokat tapasztaltam és sok olyan embert láttam, aki bizony szenvedett azért, mert rehabilitálást nem remélhetett. A környező államokban anár van bizonyosfokú rehabilitálás és az erkölcsi bizonyítványban nem említik azt, ami öt, vagy nem tudom, hánv évvel azelőtt történt. Amint erről a kérdésről gondolkoztam, elgondoltam, hogy tulajdonképpen ki a bűnös? Az a bűnös, akit a törvény keze megfogott, a vádlottak padjára ültetett, aki ellen a bíróság előtt az ügyész a vádat megismételte és akit a bíróság elítélt. Ez az első fázisa a bűnösségnek. Második fázisa a büntetés kiállása. Amikor az illető kiáílotta a büntetést, leülte azt, vagy pedig kifizette a büntetéspénzt, következik a harmadik és végleges állapot, a büntetett előélet. Ez a büntetett előélet halálig tart. Lapul az az ember, lapul a társai előtt, lapul a kocsmában, lapul a fényes, kivilágított táneülése 1940 december 11-én, szerdán. 49 tereinken, de lapul főleg családja, felesége és gyermekei előtt; ha felesége és gyermekei megtudják, hogy büntetett előéletű, azok i% lapulnak Lapulnak határtalan ideig, még a gyerek doktorátusa is feltételes, hiszen büntetett előéletűnek a fia vagy lánya. Ha keresztényi szempontból vizsgáljuk ezt a kérdést, akkor megint azt látjuk, hogy tulajdonképpen néni keresztényi dolog valakinek folyton szemére vetni bűnét. Ezt mondja a keresztényi tanítás. Krisztus is azt mondotta, hogy amint bevallják bűneiket, feloldozzátok őket a bűnök alól és ami fel lesz oldva itt a földön általatok, az fel lesz oldva a mennyeikben is. A bűnösségnek ez az elfeledése az igazi emberi és keresztényi felfogás. Krisztus és általában a keresztény egyház egyszerűen teszi ezt. Megadja a penitenciát és a penitencia után mindennek vége, el van intézve. A társadalom már sokkal materialisztikusabb: nem engedi ki a karmai közül azt a szerencsétlen embert. Mert a bűnös tulajdonképpen szerencsétlen ember. Akit nem ítél el a bíróság, az nem bűnös, akit elítél, az bűnös, akit megbüntettek, az büntetett előéletű. Akit nem büntettek meg, az akármit tett is, a társadalom előtt tiszta, erkölcsi bizonyítványában semmiféle makula nincsen. Puskin orosz író volt az első, aki bűnösét, Dubrovszkyt kivonta a polgári büntetés alól. Sajátmaga büntette meg magát. Rablóvezér volt; kisnemes, akit a szomszédja, a főnemes megsértett és bujdosóvá tett. Apját megölte a végrehajtás. Puskin külföldre küldi ezt az embert és becsületes embert csinál belőle. A banda tagjait szétszórja az egész végeláthatatlan Oroszországban és belőlük is becsületes embereket csinál. Tolsztoj intenzívebb imádságra ítéli az ő Szergej atyját és a bűnhődést ezzel formailag is, erkölcsileg is elvégezettnek látja. Dosztojevszkij úgy bünteti meg Raszkoinyikovot, hogy Raszkolnyikov átlövi sapkáját, leteszi a híd párkányára, ő maga pedig eltűnik. Gorkij is kiveszi az ő fiatal bűnösét a polgári büntetés alól úgy, hogy menekülés közben szétloecsan a feje egy távirópóznán. Mindez azt mutatja, hogy a polgári büntetés és általában a büntető ítéletek tulajdonképpen nagyon relatívek. Azt éri büntetés, aki horogra kerül. Aki nem kerül horogra, azt nem éri büntetés. Ugyanaz történik, mint a 3 ! alakkal: az egyik is hal, a másik is hal; az egyik is falánk, a másik is, de csak az kerük horogra, amelyik éppen azt a kukacot kapja be, a többi falánk hal továbbra is megmarad falánk halnak. Az embert mégis csak embertársnak kellene nyilvánítani és annak kellene tartani. Meg kell könnyíteni rehabilitációját, még annak árán is, hogy esetleg olyanokat is rehabilitálunk, akik nem érdemlik meg teljesen. De feltétlenül meg kell lenni a rehabilita ciónak, mert amíg nincs meg, addig «zenved az illető is, családja is, szenved egész környezete. Ha ezt a szenvedést elvágjuk, akkor valóban új embert csinálunk belőle, aki a társadalomnak igen nagy hasznára lehet. Ha megállapítjuk a rehabilitációig szükséges terminust, akkor a börtönből való kiszabadulás után tudja, hogy eddig a terminusig kell jónak lennie és ezen a terminuson túl már mint szabad polgár, mint makulátlan ember élhet tovább és nevelheti családját. Erre van szükség. Minél kevesebb szempontot sorakoztatunk fel a törvényben, annál egyszerűbb lesz a kér8*