Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.
Ülésnapok - 1939-191
Il séges és társult hatalmak meghalIgatásuiik nélkül meghozzák véresen igazságtalan döntésüket a magyarság ellen. Teleki Pál életének nagy munkája ezen a ponton kezdődik. Küzdelem, szakadatlan küzdelem a szellem, a tiszta tudomány eszközeivel annak a bebizonyítására, hogy a trianoni úgynevezett békerend nem tartható fenn, nemcsak azért, mert igazságtalan, mert a magyarságra elviselhetetlen terhet ró, hanem azért, mert az euróipai és különösen a dunavölgyi népek békés együttélését lehetetlenné teszi. Azoknak a tudományosan feldolgozott, lelkiismeretesen lemért adatoknak a tömege, amelyeket ennek az igazságnak bizonyítására a magyar békedelegáció legnagyobbrészt Teleki Pál személyes munkájának eredményeként állított össze, nem indította meg a párisi döntöbírák érteimát és szívét. De Teleki Pál a jövőhöz apellált és a Gondviselés neki adott igazat és elégtételt. Húsz év elég volt ahhoz, hogy a világháború végén fennállott európai politikai és erőviszonyok alapjukban változzanak meg! És ez erőviszonyok kényszerű függvényének: a páriái békerendtszernek is elkerülhetetlenül ez lett a sorsa. A nagy és baráti német és olasz nemzetek belsőleg megújult, újjászervezett és hatalmasan megnövekedett ereje más képet adott Európának, amelyben a magyar igények teljesítését is sikerült biztosítani. Az érdem nagy része ezért ismét Teleki Pált illeti. Kívánhat-e magának ennél bárki is nagyobb elégtételt! Az egyik oldalon a trianoni temetés, a másodikon a belvederei igazságosztás. Az egyik oldalon a csirájában nehezen bontakozó szegedi nemzeti szervezkedés, a másikon a magyar honvédség viharosan gyors felvonulása a Kárpátok gerincére. A magyar történelem két olyan pontja ez, amelyek között mint színesen ívelő szivárvány úgy sugárzik Teleki Pál tiszta élete. Ez az élet csakugyan szeplőtlenül tiszta, valóban ajpostolian önzetlen volt. Amikor a belvederei döntéssel szűkebb hazája, Szatmár, visszakerült hozzánk, ősi családi kastélyát és birtokának megmaradt részét, amit az idegen hatalom nem osztogatott szét, odaajándékozta nemzetének. Ügy érezte, ez a kötelessége azokkal szemben, akik elestek attól, hogy visszakaphassák azt, ami Trianonban idegen uralom alá került. Rövid pillanatképek ezek egy áldott élet bő gazdagságából. Könnyű volna még hosszri sort tűzni hozzájuk; beszélni kellene a politikusról, aki már első miniszterelnökségének idején azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a nemzeti akarat megvalósítását nem a pártpolitikai rendszer útján, nem a pártok parlamenti mérkőzésén át, hanem egy egységes nemzeti szervezet életrehívásával kellene biztosítani. Beszélni kellene, a világhíríí tudósról, akit nagy nemzetközi jelentőségű kérdésekben hívtak meg döntőbírónak; a tanárról, aki Németországban és az amerikai egyetemeken tartott előadásain is a magyar igazságot hirdette. Beszélni kellene a szivéhez legközelebb állott cserkészet és az ifjúsági mozgalmak vezetőjéről és arról, hogy talán az az idői volt számára a legkedvesebb, a legzavartalanabb, amit a magyar ifjúság körében töltött. És végül beszélni kellene arról, hogy élete utolsó éveiben Teleki Pál valóban a nemzet tanítómesterévé lett. A magyarság lelki és erkölcsi megújulásának szükségességét hirdette, azt, hogy magasabb ideálokat tűzzünk magunk elé, ne beesüljük túl az életet és földi javait, hogy emelkedjünk fjeiül a kicsinyes ellentéteken s fűzzük ezt a nemzetet olyan erős egységbe össze, amelyen aztán a pokol kapui sem vehetnek erőt. Hányszor mondta el ezt újból és újból', hol kérve, hol korholva. Az ebben a tanításban megszólaló lélek olyan volt, mint a templomi harang tiszta zengése, amely minden jóakaratú ember segítségét kéri. Államférfi volt, akinek a naponként felmerülő problémákkal kellett megküzdeni» de ugyanakkor tudós is, aki a feladatokat távoli szemszögből nézi. E kétféle szempont, ë kétféle munkametódus talán sokszor összeütközött benne és aggódó, önkínzó kétségedet támasztott a lelkében, vájjon melyik utat, vájjon melyik megoldást válassza. És itt eszembe jut Arany Jánosnak Széchenyiről írt ez a két sora: »És mennyi harcot küzde Önmagával, inán y izgatott, álmatlan éjjelen«. Most már elpihent. Ne zavarjuk álmát, amely felett egy nemzet áldása, hálája és szeretete lebeg. A porhüvelyéből szabaddá vált lélek talán ott száll most a szeretett föld kedves tájain, a szatmári lankákon, a szegedi kis tanyáknál, a hűvös lehelletü csíki erdőkben, Háromszék virágos rétjein. S ha idegondol, bizonyosan azt üzeni nekünk vidám cserkészkiáltással: »Jó munkát!« S mi azt feleljük rá: Mindhalálig!
