Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-167

42 Az országgyűlés képviselőházának 167. ülése 19 kO december ll~én

} szerdán. ter úrtól, tegye megfontolás tárgyává, nem lehetne-e a büntetés kiállását attól az időtől számítani, amikor a pénzbüntetés lerovását megkezdette az illető? Számtalan szegényember, akinek nincsen más keresete, csempészettel foglalkozik. Én nem tartom az állam szempontjából ezt valami _ tisztességes eljárásnak, de meg tudom érteni, ha nem is helyeslem, hogy sok szegény ember csempészettel foglalkozik. A csempészekre meglehetősen súlyos pénzbírságokat szabnak ki es ha azt a pénzbírságot az illető részietekben fizeti, sokszor vgy év is eltelik, amíg a pénzbírságot^ le tudja fizetni. Kérem tehát, hogy ezt az antiszociális intézkedést méltóztassék akként megváltoztatni, hogy a büntetés kiállásának napjául az a nap számítson, amikor az illető a pónzüritetés lerovását megkezdette. (Homicskó Vladimír: Persze!) A 9. §-ban van egy rendelkezés, amely azt mondja, hogy »a bíróság a kérelmet elutasítja«. Tisztelettel kérdezem, nem lehetne-e pótszakasz beiktatásával vagy ennek a szakasznak módosításával elérni azt. hogy a bíróság indokolja meg, hogy miért utasítja el^ a kérelmet, hogy annak az illetőnek azután módjaiban legyen a felett gondolkozni, hogyan szerezze be azt... (Bródy Ernő: Minden végzést meg kell indokolni!) Nem, bocsánatot kérek... (Bródy Ernő: A bíróságnak meg kell indokolnia!) A javaslat azt mondja, hogy (olvassa): »A bíróság, ha a jogkövetkezmények megszüntetésének törvényes előfeltételei — 3—6. §-ai — fennálíanak, a kérelemnek helyt ad, ellenkező esetben a kérelmet elutasítja«. (Bródy Ernő: A végzést indokolja a bíróság!) A javaslat a továbbiakban azt mondja, hogy (olvassa): »A bíróság a kárelem teljesítését belátása szerint további határidőnek elteltétől és a kérelmezőnek ez idő alatt tanúsított magatartásától teheti függővé«. Itt egy szó sincsen £irról, hogy indokolnia kell a kérelem elutasítását. (Bródy Ernő: Azt törvény mondja ki! Én megtanultam!) Ha a jogászok azt mondják, hogy a bíróságnak me« kell indokolnia a kérelem elutasítását. (Bródy Ernő: Minden végzést indokolni kell!) akkor én megnyugszom. (Antal István államtitkár: Nyugodt lehet!) Azután kérem a miniszter urat arra, hogy azt, amit Makray igen-t. képviselőtársam mondott az illetékment ess égire nézve, szíveskedjék megfontolás tárgyává tenni, hiszen — amint bátor voltam bizonyítani — túlnyomórészt nagyon szegény emberek fognak e miatt a bírósághoz fordulni és kérni azt, hogy a hátrányos jogkövetkezményektől szabadítsák meg őket. Indokolt tehát, hogy az illetékmentességet könnyűszerrel megkapják azok. akik nem akarnak mást, mint élni és beleileszkedni ebbe a társadalomba. (Radocsay László igazságügyminiszter: Meg is kaphatják a javaslat szerint!) Bátor vagyok rámutatni arra, hogy vau i egy hiányossága ennek a törvényjavaslatnak és ez az. hogy nem szünteti meg a hátrányos jogkövetkezményeket azoknál. akiket akár fegyelmi úton bocsátottak el. akár pedig az igazolohizottságok nem igazoltak. A tanácskormány bukása után igazolóbizottságok alakultak. Ezek az igazolóbizottságok minden to'vábbi kutatás nélkül, tisztán csak bemondás alapján és tisztán csak egyéni impressziókból kiindulva rengeteg embert töröltek a létszámból, akik ezzel a törléssel a vállalattal szemben mindennemű jogukat elvesztették. Vasutasoknak, postásoknak, munkásbiztosító tisztviselőknek és egyéb közalkalmazottaknak ezreit fosztották meg az igazolóbizottságok az állásuktól a nélkül, hogy mélyebben behatoltak volna annak vizsgálatába, hogy az illető elkövetett-e bűncselekményt vagy nem. Velem történt meg, aki abban • az időben — nem a tanácskormány megbízásából — állami vasgyári igazgató voltam. Sejtelmem sem volt arról, hogy mi történt Pesten. Egy szén napom jöt hozzám egy deputáció és kér, hogy: Miniszteri biztos tír. tessék kivenni az esküt a nemzet tanácsra. Sejtelmem sem volt arról, hogy közben Pesten meg'alakult a nemzeti tanács. Millió más gondom volt. Mondom, jó, megyek, semmi közöm hozzá és megkértem az igazgatót, hogy menjen ki ő. Kimentek a nagy hengcrlŐ terembe, felesküdtek a nemzeti tanácsra és utána dolgoztak tovább. Egy szép napon reggel bejön az irodába az egyik mérnök és azzal üdvözöl, hogy jóreggelt elvtárs. Mióta vagyunk mi elvtársak? Tudtommal maga soha sem volt tagja a pártnak. De -feleli — elvtársak vagyunk s boldog vagyok, hogy megértem ezt a napot. Még jóformán le sem ültem, besereg'lett egy csomó ember és követelte, hogy vegyem ki tőlük az esküt a tanács.kormányra. Visszautasítotam őket, mondván, hogy a tisztességes ember eskü nélkül is eleget tesz kötelességének, a betyárból meg hi áha veszem ki az esküt. Ki küldtem Őket. Amikor megbukott a kommün, én azután még jóidéig ottmaradtam és azt tapasztaltam, hogy azok, akik a legszájasabbak voltak és a legjobban követelték, hogy vegyem ki tőlük az esküt a tanácskormányra, akik állandóan nyugtalanították a lakosságot azzal, hogy ez. nem igazi kommunizmus, mert ennek meg annak van disznaja, nekem meg nincs, odaültek a vádlók padjára és ítéltek olyanok felett, akik egészen rendesen viselkedtek ós semmi mást nem tettek, mint olvasták a Vörös Újságot és úsztak az árral. Számtalan ilyen eset van: töröltek embereket a létszámból, anélkül, hogy az illetők bármit is elkövettek volna. Hiányosság a javaslatnak, hogy ezekről nem gondoskodik; pedig ezeknek a szörnyű cselekményeknek valamelyes reparációjáról kellene gondoskodni. Elvégre jogállam nem tűrheti azt, hogy öt összeverődött ember családok felett ítéletet mondjon. Vannak ezek között olyanok, akik 15—20-—25 évig szolgálták az államot és befizették nyugdíjjárulékukat; mégis egyszerűen törölték őket a létszámból azért, mert a főnek úrnak nem tetszettek. Hogy még egy példával szolgáljak, elmondom a következőt. A miskolci vasúti főműhely munkássága a mérnökök javaslatára 1919-ben elhatározta, hogy megszünteti az akkordniunkát. Hogy ennek a határozatnak nagyobb nyomatékot adjanak, koporsót készítettek, beletettek egy kóccal kitömött bábut, ráírták, hogy akkord és ünnepélyesen sírba tették az akkord-munkát. A mérnökök és a tisztviselők is a menettel mentek; mindenki boldog volt, hogy végre megszűnt az akkord: a munkás azért volt boldog, mert ha a másik akkordban történetesen 50 fillérrel többet keresett, akkor neki nem kellett irigykednie, a mérnök azért örült, mert nem kellett kalkulálnia, a tisztviselő meg azért, mert kevesebbet kellett neki írnia. Szóval megszűnt az akkordmunka. Amikor aztán a tanácskormány megbukott, bíróság elé állították és kegyetlenül megbüntették azokat, akik a menetben résztvettek, azok azonban, akik ennek az egész