Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-835

Az országgyűlés képviselőházának 159. ülése 19UO november 25-én, hétfőn. 835 csodálkozással állapíthatta meg, hogy azoknak a jogos kritikáknak, amelyek gazdasági politikánk némely egészen nyilvánvaló hibáját tették szóvá, — így például a zsír kérdésben, a faellátás kérdésében, az állattenyésztés egyes ágazataiban, a nyersanyaggazdálkodásban — nem akadt címzettjük. A kereskedelemügyi miniszteri tárcánál fordult elő először ez a kritika és a miniszter úr ezt a kritikát bizonyos fokig elhárította magától. Szórói-szóra a következőket mondotta; a naplóból idézem (olvassa): »Ami a képviselő úr« — tudniillik Kunder képviselő úr — »felszólalásának azokat a részeit illeti, amelyek különféle gyakorlati példákrai a sertés- és juhtenyésztésre, a gabonatermelés, a cukorrépatermelés és a bortermelés helyzetére való utalásokat tartalmaztak, e tekintetben a válaszadásra nem érzem magam teljesen illetékesnek. A kereskedelem irányítása és az árszabályozás a kötött gazdálkodásban az irányításnak csak egyik tényezője, amely egyedül nem képes megállani a helyét, hanem csak akkor, ha az intézkedésekét ugyanakkor a mezőgazdasági és az ipari termelés megfelelő irányítása is kíséri.« Megfigyeltem, hogy a földmíveiésügyi miniszter úr mit szól erre, amikor ugyanezek a kritikák őt érik. Minekutána a földmíyelésügyi .miniszter úr megállapította, hogy igen nagy nehézségek leküzdése után — nem keresem, hogy azok külkereskedelmi vagy belső nehézségek voltak; ő diszkréten elhallgatta a nehézségek természetét — sikerült bizonyos tengerimennyiség behozatalát biztosítani, — amelyet ugyan azután a behívott lovak ettek meg és nem annyira a sertések — azt mondotta, hogy a zsírkérdésben — ismét szórói-szóra idézem — (olvassa): »... egy másik hiba is volt ezen^a téren, mégpedig az, hogy a zsír árának rögzítése a legalacsonyabb, az Í939 augusztus 26-iki áron történt és lépésről-lépésre sikerült nekem a zsír árát a mai színvonalra feltornásznom.« Azt a labdát tehát, amelyet a kereskedelemügyi miniszter úr az ő térfelére ütött át, egy elegáns ütéssel ismét visszaküldte a kereskedelemügyi miniszter úr térfelére. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Megfigyeltem, sőt elolvastam az iparügyi miniszter úr beszédét is, de meg kell állapítanom, hogy az iparügyi miniszter úr rokonszenves egyénisége ebben a tekintetben nem szállt perbe a kereskedelemügyi miniszter úrral. (Derültség és taps a szélsőbaloldalon. — Ifj. Tatár Imre: Sajátmagával !) A kritikák elhangzottak s ezeket a kritikákat a túloldalról is nyugalommal, megértéssel hallgatták, a bátrabbak, helyeslően bólogattak is, de ezzel azután a törvényhozás ellenőrző szerepe le is zárult. Tényleg, nekem is megkell állapítanom, hogy az egyes miniszter urakat egyenként és külön-külön talán nem is lehet felelőssé tenni mindazért, ami történt, még pedig azért nem, mert egy olyan rendszerben kényszerülnek dolgozni, amely rendszer nem is funkcionálhat. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A gazdasági irányítás munkája ugyanis nem parcellázható fel egyenrangú irányító szervek között (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.), különösen nem az után a gyakorlat után, amelyet az utóbbi években, sőt az utébbi évtizedekben folytattak és amelynek jellemzője az volt, hogy a minisztérium munkájában egyre jobban háttérbe szorultak az átfogó közösségi és nemzeti szempontok s egyre jobban előtérbe lépett az érdekképviseleti szempont. Az emberi hiúságok, vagy talán nem is annyira emberi hiúságok, hanem az emberi természetből folyó következmények még jobban kiélezték ezt a helyzetet. Az egyes minisztériumok referensei ugyanis annál nagyobb megbecsülést élveztek odahaza a minisztériumukban, minél eredményesebben tértek vissza a tárcaközi értekezletek számban és terjedelemben végeláthatatlan csataimezőiről. (ügy van! a szétsőbaloldalon. — Derültség balfelöl.) Az volt a legnagyobb legény közöttük, aki a társminisztérium megfelelő vagy magasabb rangban lévő tisztviselőjét — néha bizony cself ogások alkalmazásával is — leterítette és skalapját övére tűzve, számolt be odahaza törzs főnökének a diadalról. {Tetszés és taps a szélsőbaloldalon.) Persze, hogy ebben az atmoszférában mindegyik elkezdett vigyázni. Az egyes minisztériumok taktikai pozíciót vettek fel, kétszerannyit kértek mindenütt, mint amenynyit el akartak érni és feleannyit ígértek, mint amennyinek az adására fel voltak hatalmazva. (Derültség a szélsőbaloldálon.) Kivirágzott azután a junktimok rendszere is, és össze nem tartozó kérdéseket összekapcsoltak azáltal, hogy egyik kérdésben egy kényszerű és elháríthatatlan engedmény feltételévé tették egy másik, azzal összefüggéséén nem lévő kérdésben a koncessziók megadását. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Hogy egységes szempontok ilyen szellemben, ebben az atmoszférában nem alakulhattak ki, az a napnál is világosabb. A különböző érdekek, a mezőgazdasági, ipari és pénzügyi érdekek és az árstabilitás érdekei között az összefüggéseket ebben a kollegiális rendszerben felette nehéz meglátni, különösem akkor, amikor r nincsen szerv, amelynek éppen az összefüggések f felderítése és az átfogó szempontok érvényesítése volna a feladata. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Meg kell említenem, a pénzügyi tárcáról lévén szó, — nem azért, mert pénzügyminiszter voltam — hogy ezeket az átfogó szempontokat a ma meglévő irányító szervek közül leginkább még a pénzügyminisztérium tudja érvényesíteni. Csakhogy a pénzügyminisztérium szemléletét és magatartását is súlyosan terheli két olyan szempont, amelynek érvényesítését ez a mai hatásköri, érdekképviseleti ízű rendszer éppen reábízta. Az egyik a fiskális szempont, a takarékosságnak a szempontja, amelyet rendkívül nehéz a gazdaságosság szempontjává nemesíteni. A takarékosság szempontja ugyanis csak a kiadási oldalt nézi; a gazdaságossági szemlélet ezzel szemben a kiadással szembeállítja az elért eredményt, amelyet sokszor nem is olyan könnyű számszerűleg megállapítani, mert hiszen nem mindig közvetlenül, hanem néha csak meglehetősen közvetett úton, különböző termelési processzusok bonyolult összefüggésén keresztül érvényesül. Ez tehát az egyik szempont, amelyik hendikeppeli a pénzügyi koirmány gazdasági állásfoglalását: a takarékossági szempont. Eégi, tradíciós fiskális szempont ez, amelyet egy minisztérium szelleméből kiűzni egyhamar nem lehet. A másik szempont a pénz értékállandóságához fűződő, elismerem, sokkal magasabbrendű és nemcsak gazdasági, hanem társadalmi jellegű szempontnak az érvényesítése. Eztaz utóbbi szempontot még nyomatékosabbá