Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-820

820 Az országgyűlés képviselőházának li kereken körülbelül 130 millió pengő fordittatik olyan költségekre, amelyek elsősorban szociális kiadásoknak mondhatók. Szó esett itt az általános gazdaságpolitikáról is és ezzel kapcsolatban nagy örömmel állapíthatom meg, hogy egyes képviselőtársaim mind a két oldalon, tehát úgy a kormánypárti, mint az ellenzéki oldalon egyaránt szükségesnek látták azt, hogy a mai különlegesen nehéz viszonyok között a közgazdasági politika valamilyen módon egységes irányítás alá helyeztessék. Kétségtelen, hogy amikor egészen különleges feladatok várnak a kormányzatra és amikor egészen különleges nemzetközi viszonyok között kell az állami élet folytonosságát biztosítani, amikor a szociális politikánkra szükséges fedezetet már előteremtettük és e politika bizonyos irányvonalai már le is vannak fektetve, másrészt, amikor a honvédelmi kiadások tekintélyes részén már túl vagyunk, akkor az elkövetkező időszakban a magyar élet majdnem minden problémája végeredményben azon fog eldőlni, hogy közgazdasági életünk a közeljövőben milyen erőt fog tudni felmutatni és hogyan fogja tudni megoldani az eléje tornyosuló feladatokat. Különösen áll ez most. amikor részben belső, részben külső okok folytán a most következő télen egészen bizonyosan az eddigieknél nehezebb életkÖrülmenvek között kell élnünk, amikor megnehezülnek azok a feladatok, amelyek elsősorban az áruhiányból adódnak és ezzel kapcsolatosan állandóan elénk vetítik a munkabérek és az 'árak egymással szorosan Összefüggő problémáját. Olyan kérdések ezek, amelyeket nem oldhatnak meg a különböző hatóságok egymástól függetlenül. De még az sem elegendő, hogv ebből a célból időnként tanácskozásra gyűljenek Össze, hanem azokat az intézményeket és azokat a szerveket, amelyek a gazdaságpolitikára legelhatározóbb jelentőségűek, feltétlenül valamilyen módon közös irányítás alá kell venni. Természetszerűiéig nem lehet ebből'kihagyni a Nemzeti Bankot, hiszen a Nemzeti Bank politikájának különösen a hitelellátás és a devizapolitika terén a legnagyobb jelentősége van Magyarországon. En azonban felszólalásomat egészen más gondolatkörök exponálására szeretném elsősorban felhasználni, annál is inkább, mert hiszen előttem szólott képviselőtársaim a kormány gazdaságpolitikájával és a költségvetéssel általánosságban már igen bőségesen foglalkoztak. Nem foglalkoztak ellenben egy olyan problémával, amelyet szintén a pénzügyi tárca keretében tartok a legalkalmasabb módon szóvátehetni, nevezetesen a közalkalmazottak kérdésével. Többen említették itt képviselőtársaim közül azt a nagyon természetes tényt, hogy a közalkalmazottak száma ma, a még mindig csonka országban jóformán alig kevesebb már, mint a háború előtti évben Nagy-Magyarországon volt. Ez nagyon természetes, hiszen az állami föladatok olyan hihetetlen mértékben növekedtek meg és az általános fejlődés is nyilván a felé tendál, hogy az állam egyre több és több területébe avatkozik be a társadalmi, a^ gazdasági, a kulturális életnek. Ez magától értetődően a bürokráciának számszerű növekedését is maga után vonja. Inkább más szempontból szeretném vizsgálni a, kérdést, amelyre a költségvetés tárgyalása alkalmával egyik felszólalásom során tavaly is bátor voltam rámutatni, az idén pedig a belügyi tárca költségvetésével kapcsolatban, hogy tudniillik az a tény, hogy a végrehajtó >9. ülése 19 W november 25~én, hétfőn. hatalom egyre nagyobb teret kap az államélet irányításából — szemben a törvényhozással is — egyre súlyosabbá teszi azt a kérdést, hogy vájjon kik azok, akik a végrehajtó hatalmat gyakorolják és milyen keretek között gyakorolják, hogyan fizetik őket stb.: — egy szóval a közalkalmazottak probléma ját. INem kizárólag abból a szempontból kívánok a kérdéssel foglalkozni, hogy a közalkalmazottak megélhetési viszonyai jók-e vagy sem, bár ez egyik rendkívül lényeges része a problémának, hanem főként abból a szempontból, hogy a közalkalmazotti kar meg fog-e tudni felelni a jövőben is annak a rendkívül megnövekedett és sorsdöntőén fontos feladatnak, amely rábízatott éppen azt a szempontot figyelve, hogy szerepük a közgazdasági élet irányításában s nemcsak a gazdasági, hanem egyben kulturális stb. életben is egyre fokozottabb és nagyobb jelentőségű lesz. T. Ház! Ez a kérdés számos részletkérdést ölel fel, talán olyanokat is, amelyek nem tartoznak szorosan véve a ( pénzügyi tárcához, de végeredményben akkor* egyik tárcához sem tartoznának szorosan. (Meskó Zoltán: Végeredményben minden idetartozik.) Ezért kénytelen vagyok itt felemlíteni a részletkérdéseket is. Sokat beszélnek ma a közigazgatás racionalizálásáról. A közigazgatás racionalizálása kétirányú lehet: tárgyi és személyi. Kétségtelen, hogy a tárgyi reform a nehezebb, a személyi reform viszont aránylag igen jól oldható meg, mert a tárgyi, a szerkezeti, a szervezeti reformok csak hosszú éveken, talán évtizedeken keresztül oldhatók meg, viszont a problémának a személyi részét talán egyszerűbb megoldani. A legelső itt felmerülő kérdés — és à közalkalmazottakat is ez érdekli elsősorban — a közalkalmazottak státusviszonyainak, a közközalkalmazottak fizetésének kérdése. Nem akarok most arra kitérni, hogy a közelmúltban bizonyos javulás volt ezen a téren tapasztalható, a kormány jóakaratából a 7 százalékos fizetésemelés, illetve a régebbi fizetéscsökkentések hatálytalanítása révén, mégis bizonyos tendenciákkal szemben meg kell állapítanunk azt, hogy az állami alkalmazottak a békebeli viszonyokhoz képest, azokhoz arányítva még ma is igen alacsonyan vannak dotálva. A békeidőkben például, hogy csak egy példára legyek bátor felhívni a t. Ház figyelmét, egy miniszteri tanácsos adataim szerint körülbelül 833—1000 korona fizetést élvezett, amit, ha átszámítok 1-16-os kulccsal pengőre, akkor ez ma hozzávetőleg körülbelül 960—1160 pengőnek felelne meg, bár talán nem egészen pontos a számadat. ( Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter igenlőié g int.) Ha pontos, annál jobb. Mielőtt most a legutóbbi fizetéscsökkenés hatálytalanítása megtörtént, a miniszteri tanácsos fizetése 576 és 650 pengő körül mozgott és most valamivel emelkedett ugyan, de még mindig nagyon-nagyon messze van a békebeli fizetéstől. Ha pedig nem az V. fizetési osztályt vizsgáljuk, hanem a kezdő állásokban elérhető fizetési fokozatokat, — eltekintve a 80 pengős kezdettől és attól, hogy még állami hivatalok is sokszor csak egészen ideiglenes minőségben tudják 60—70 filléres óradíjas alapon alkalmazni a kezdőket — a jobb kezdőfizetés is mindössze átlag 150 pengő körül mozog. Nem hiszem, líogy túlsókat kellene fontolgatni ezt a kérdést ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy ilyen alacsony és rossz fizetés-