Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-760

%Ô Àz országgyűlés kepviselöházánoJt iSê. volt a dolga, osztoztak a virágzás áldásában, ha nehéz iaőket, háborúkat, harcokat élt, a magyarral, együtt. küzdöttek és együtt szenvedtek. (Ügy van! a jobboldalon.) Jennek igazolására legyen szabad csak néhány példát említenem a magyar történelemből. Hogy a betelepített idegen nemzetiségek mennyire átitatódtak a magyar föld erejetői, a magyar szellemiségtől és a magyar történelemtől, példa erre a török háború ideje, amikor a Jurisicsok a magyarsággal együtt küzdöttek a törökkel; példa erre a hazai németeknek hazafias, kötelességteljesítő küzdelme, amelyben együtt vívták harcaikat az idegen támadások ellen és harcoltak ellenségeinkkel; mert nekünk voltak Pöltenbergeink, aradi vértanúink, amikor hazai németemk a Habsburguralom ellen a magyar szabadságért küzdöttek és meghaltak. (Ugy van! a jobboldalon.) Ebben a küzdelemben tanújelét adták nemzetiségeink annak, hogy a magyar történelem, a magyar föld és a magyar levegő itatta át a lelküket, tette őket magyar állampolgárokká s nem kellett őket magyarosítani, mert a lelkükben voltak magyar hazafiak. (Ugy van! a jooboldahn.) Vagy beszéljek Kákóezi fejedelem tót harcosairól, akik a szabadságküzdelemben vele küzdöttek vagy a gens fidelissimaróL amely Rákóczinak leghűségesebb harcos katonáit adta? Mélyen t. Képviselőház! Amikor a nemzetiségi kérdésről szólok, úgy érzem, hogy a magyar birodalom területén a nemzetiségek a szentistváni állameszme alapján nyertek el mindig azt a kulturális és népi fejlődést, amellyel meg tudtak maradni évszázadokon át, megőrizve népi és faji jellegüket, szabadságukat s velünk együtt éltek, fejlődtek és gazdagodtak. Ezt a két képet szemlélve, úgy érzem és úgy látom, hogy nagy hibának kellett valahol történnie, ha mégis ezeket a nemzetiségeinket néha a történelem folyamán ellenünk állították. Ennek mindig az volt az oka, hogy ez a gyújtóanyag idegenből, kívülről került a magyar nemzetiségek közé, (Ügy van! a jobboldalon.) mert ezek megelégedettek voltak s ha idegenből nem izgatták, nyugodt dolgos polgárai voltak a hazának. (Taps a, jobboldalon.) Legyen szabad rámutatnom erre egy szomorú történeti példával. Henry Pozzi, ez a híres francia író »A háború visszatért« című munkájában a legkegyetlenebb ítéletet mondja saját francia nemzete és államférfiai felett a párizsi, versaillesi és trianoni békediktátumokkal kapcsolatban, midőn rámutat arra, hogyan csalták meg az egyes szláv vezetők a francia és antanthatalmak vezetőségeit, amikor Magyarországról tárgyalva, nemzetiségi ügyeinkben hamis képet állítottak ellenünk a mi ítélőbíránk elé. Azt írja ebben a könyvében, Kogy André Tardieu, Clemenceau személyes barátja, aki meg volt bízva azzal, hogy a béketárgyalásokon a békefeltételeket előkészítse, a béketárgyalásokon, ahol Benes ügyeskedett és szorgoskodott azon, hogy Magyarországot hamisan bevádolja és nemzetiségeinkről hamis adatokat szolgáltatott ellenünk, a kisantantról szólva azt mondta Clemenceau-nak, hogy a Magyarországgal szemben alkalmazandó békediktátumnal nem szabad semmi kíméletet tanúsítani azért, mert Magyarországgal a nemzetiségei maguk is elégedetlenek. r Ha ezt a történelmi példát állítom azzal az állítással szemben, amelyről előbb szóltam, akkor beigazolódik az, hogy itt hamis vádakról, hamis adatokról volt szó, amelyekkel minket ülése Í9lÓ november 22-én, pénteken. csak bevádoltak a békekonferenciák előtt. Minden rágalom ellenére állítom azonban, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek az egész történelem folyamán tanújelét adták annak, hogy ha a magyar nemzet megbecsülte őket, ők békés és dolgozó polgárai voltak e hazának. (Úgy van! a jobbaldalon.) Magyarország soha olyan egyenlőtlen bánásmódot nem tanúsított nemzetiségeivel szemben, amilyennel az utódállamoknál találkozunk a 22 éves elnyomatás ideje alatt. (Ügy van! — Taps a jobboldalon.) Mélyen t. Ház! Miután vázoltam és ismertettem nemzetiségeink együttfejlődését a magyar nemzettel, legyen szabad rámutatnom arra, milyen volt a mi nemzetiségi jogalkotásunk a történelem folyamán. Az 1868. évi XLIV. te. volt az, amely már intézményesen meghatározta és lefektette nemzetiségeink jogait. Ez a törvény szószerint a következőket mondja (olvassa): »Magyarország összes honpolgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan, egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.« Méltóztatnak látni, ez a jogalkotás akkor született meg, amikor az osztrák abszolutizmus nyomása alól felszabadult magyarság szebb és boldogabb fejlődésnek indulhatott, amikor szebb beteljesedés állt előtte, s ezt a jobblétet és sorsot mindjárt megosztani kívánta nemzetiségeivel, amikor részesíteni akarta őket ebben a munkában, s annak áldásaiban is. Első lépése a bécsi kiegyezés után az volt, hogy nemzetiségeink egyenjogúságot adott. Ennek a törvénynek különböző pontjai biztosítják a nemzetiségeknek nyelvük szabad fejlődését, nyelvük szabad használatát, s kulturális és gazdasági fejlődésüket. Az 1921. évi XXIII. te, az 1923. évi 4800-as számú miniszteri rendelet, majd az 1924:11. te, az 1935. évi ll.OOG-es számú miniszterelnöki rendelet ugyanígy intézkedik nemzetiségeink jogainak biztosításáról. Kiterjednek ezek arra is, hogy az iskoláztatás terén mindegyik nemzetiség a maga nyelvét használhassa. Felvetem a kérdést, hogy ha a magyar állam ilyen loyálisan és konciliánsan törekedett gondoskodni nemzetiségeiről, honnét volt mégis az, hogy nemzetiségeink és az állam többször ütköztek. sőt ellentétbe kerültek. Első helyen magunkat nézem és rámutatok arra, hogy voltak hibák mindezen törvényalkotások ellenére, hogy hatóságaink azokat nem respektálták eléggé, és — a nemzetiségeknek különösen érzékeny pontja ez — nyelvi kérdésben nem voltak eléggé türelmesek és megértők. Ezek okoztak néha ütközést az állam, a kormány és a nemzetiségek között. Ebből le kell •vonnunk a tanulságot. Tisza István is annakidején ezt a kicsinyes, kisyonalú politikát a tyúkszemrehágás politikájának nevezte és messzemenőleg elítélte. Nekünk ebből tanulnunk kell és azt a következtetést kell levonnunk, hogy ha a mi nemzetiségeink kezelése terén a múltban hiba volt, azt ki kell küszöbölnünk (Úgy van! Ügy van!) és ezeknek a hibáknak a jövőben előfordulniok és megismétlődniük nem szabad. Nem érdektelen, ha itt röviden rámutatok arra, hogy a hazai nemzetiségek között különösen a németség volt az, amely megértette ezt az 1868. évi XLIV. tc.-et és élt is abban biztosított jogaival. Különösen az erdélyi szászság indulhatott békés fejlődésnek, kilenc középiskolája, gimnáziuma volt már a békeidőben, számos alsófokú iskolája, nagyon sok