Képviselőházi napló, 1939. VI. kötet • 1940. május 30. - 1940. július 23.

Ülésnapok - 1939-116

Az országgyűlés képviselőházának lent és az ismertetésben ezt írja: Ez a könyv a német szervek kegyetlenkedéséről és az azokat bevezető kampányról fog szólni, illusztrációkat fog közölni azokról a kegyetlenkedésekről, amelyek a varsói utcai összetűzések kapcsán merültek fel. A könyvet különben Herriot írta. Ugyancsak ez a 27-i szám megemlékezik például arról is, hogy Lengyelország meghódítását mindkét demokrácia a legnagyobb fájdalomnak tekinti (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Szégyen, gyalázat!) és hogy melléje fog állani. Észrevehető, hogy a Németországgal szimpatizálók száma ez események óta 5 százalékról 2 százalékra esett alá. Ezek rendkívül pontos számok. (Zaj és derültség a szélsőbaloldalon.) Ezek után ír Sztojadinovicsról, aki Magyarországnak nagy barátja volt, itt is volt nálunk, de a Budapesten megjelenő Wiesci Polskié ezt egyáltalában nem veszi figyelembe és a vendéglátó érzületére való tekintet nélkül lecsepüli Sztojadinovicsot, akit most internáltak, tudjuk, miért, a felesége görög nő volt, anyja pedig német és a lap szerint teljesen megbízhatatlan népe vezetésére. Február 22-üki számában a Magyarországon, Budapesten megjelenő Wiesci Polskié a lengyel-magyar barátság hátterére és őszinte voltára jellemző módon ír Szathmáryról, az elszökött varsói szlovák követről. Ez a Szathmáry kiáltványt intézett a lengyel nemzethez és a szlovákokhoz közösen és felszzólította a szlovákokat, hogy jogaiknak, a régi nagy Szlovákiának kiküzdése erdekében egyesüljenek a lengyelekkel, álljanak be együtt a lengyel légióba és vívják meg elnyomóik ellen a harcot. Hogy kik ezek az elnyomók, arról nem szól, de kétségtelen tény, hogy a lengyel-szlovák barátság elnyomta a lengyel-magyar barátságot, amelyről nekem az a szerény nézetem, hogy inkább a romantikán, mint a reális politikán alapszik. Kétségtelenül voltak idők, amikor nagyon költői és meleg összeköttetések voltak bizonyos politikai személyiségek és a magyar politika között a régebbi időben is, de ne felejtsük el, hogy az 1848-as lengyel segítség sem volt hivatalos lengyel segítség, hanem éppen a hivatalos Lengyelországgal szembenállók kerültek ide, tehát nem indokolt ez a romantikus vágyódás lengyel barátaink iránt. (Korláth Endre: Megvolt az, most is. Ez nem romantika. Az urak nem voltak ott, mi igen! — Keek Antal: A lengyel-román megnemtámadási szerződés?! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Jandl Lajos: Leteszem a Ház asztalára ezt a lengyel újságot, hogy láthassák igen t. képviselőtársaim, hogy ez így van. Számos lappéldány jelent meg, de ezek a példányok azok, amelyekben ezek az általam felsorolt tények foglaltatnak. Hogy mennyire nem illeszthető ez össze azzal a bizonyos tengelybarátsággal, amelynek irányában a kormány igyekeznék haladni, azt bizonyítja az, hogy ugyanakkor, amikor a lengyel nyelven a lengyel érdekeltségeknek ilyen lap áll rendelkezésükre, amely fényképeket közöl most is a németek ellen vonuló lengyel légióról, a lengyel légi erőről, amely szembe fog szállani a német hadierővel, ugyanakkor a haráti Németország hivatalos lapjában foglalt cikkek ilyen formában jelennek meg Magyarországon. (Felmutat egy erősen cenzúrázott lappéldányt.) A Völkischer Beohachter-nek, a német nemzeti-szocializmus 116. ülése 1940 június 12-én, szerdán. 243 hivatalos lapjának május 26-iki számában ... {Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Jandl Lajos: ...Otto Dietrich, Németország sajtófőnöke, miniszteri rangban lévő úr írt cikket, amelyet Magyarországon ilyen formában cenzúráznak. (A felmutatott újságlap közepén lévő nagy cenzúrázott helyre mutat) Ebiben a cikkben Magyarországra semmiféle vonatkozás sem volt. Egy sor sem jelent meg ebben a cikkben, amely a magyar állapotokat, a magyar tényeket, a magyar politikát érintette volna. (Elnök csenget.) Éppen ezért tartom furcsának... Elnök: Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy a képviselő úr interpellációját úgy jegyezte be, hogy az az ország területén tartózkodó idegen polgároknak nyújtott kedveziményekről szól. Az a kérdés, amelyet a képviselő úr most érintett, interpellációjának tárgyával ninasen összefüggésben. Jandl Lajos: Mindamellett leteszem ezt a Ház.-., Elnök: Szíveskedjék, képviselő úr, megvárni, amíg az elnök befejezi mondanivalóját. (Maróthy Károly: Közben lejár a beszédideje.) Egyébként is a képviselő úr 'beszédideje lejárt, ennélfogva szíveskedjék interpellációját befejezni. Jandl Lajos: Leteszem tehát Otto Dietrich cenzúrázott cikkeit a Ház asztalára. (Hubay Kálmán: Hogy véleményt alkosson róla mindenki! — Zaj. — Tat>s a szélsőbaloldalon,) Elnök: Az interpellációt a Ház kiadja a miniszterelnök úrnak. Következik Maróthy Károly képviselő úr interpellációja. (Budinszky László: Éljen az irányított közvélemény! — Wirth Károly (a jobboldal felé): Ezért nem háborognak az urak 1 — Mozgás.) Kérem a jegyző urat. szíveskedjék az interpellációt felolvasni. Szeder János jegyző (olvassa): »Interpelláció a m. kir. miniszterelnök úrhoz. 1. Van-e tudomása a miniszterelnök úrnak arról, hogy a zsidótörvény végrehajtásának jelenlegi rendszere és a végrehajtással kapcsolatos ellenőrzés módja és mértéke nem kielégítő'? 2. Hajlandó-e a miniszterelnök úr ezen a téren szükséges módosításokat eszközölni, a végrehajtást rendszerében és az ellenőrzésiben hatékonyabbá tenni és a törvénynek a magyarság megvédelmezését biztosító lehetőségeit legalább így kimeríteni?« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. (Tost László közbeszól. — Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Maid Kassa megadja a feleletet! — Mozgás.) Maróthy Károly: T. Ház! Eddigi zsidótárgyú interpellációimban eléggé megvilágítót tani azt, hogy maga a törvény teljesen elhibázott, végrehajtása pedig egészen lassú és tökéletlen. Legyen szabad most felvetnem azt a kérdést, hogy vájjon egyáltalán nincsen-e szervezeti, szerkezeti hiba is a, zsidótörvény végrehajtása körül. (Ügy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Tulajdonképpen ki hajtja végre a zsidótörvényt? A törvény azt mondja, hogy a minisztérium hajtja végre, azaz a minisztériumok hajtják végre, vagyis valamennyi hajtja végre, tehát nincsen a zsidótörvény végrehajtásának egy központi szerve és tulajdonképpen itt van az első nagy, kardinális hiba. Miért? Azért, mert arra a kérdésre, amely ebben az ügyben a legfontosabb, hogy ki a zsidó és ki a ma-