Képviselőházi napló, 1939. V. kötet • 1940. február 27. - 1940. május 21.

Ülésnapok - 1939-96

Az országgyűlés képviselőházának 96. ülése 1940 április 4-én, csütörtökön. 215 amelynek tejhozama a legszebb reményekre jogosította az állattartó gazdát. Legyen szaoad ezt egy lokális példával is igazolnom. Szabolcs megyében néhány héttel ezelőtt a gazdasági felügyelőség össze kívánt szedni, illetőleg állítani több vagonnyi export-hízómarhát, mivel a kisemberek jószágaikat csaik így darabonként egy vagonba összeállítva exportálhatják. A nagy keresésnek azi lett a vége, hogy egyáltalán nem tudtak egy vagonra való allatot sem összeszeuni, mert a kisemberek kezében lévő úgynevezett hízómarhák súlya még a beállítási súlyt sem érte el, nemhogy külföldre exportálhatók lettek volna. De ugyanígy vagyunk az álla tárakkal is Ismét csaJt egy lokális példát hozok fel. Nyíregyházán, a nyírségi fővárosban karácsony előtt, ünnep előtt, amikor a kereslet sokkal nagyobb, mint más időkben, mégis egy 60—70 kilós borjút 20 pengőért alig lehetett eladni. Ha kiszámítjuk, hogy milyen összeg esik kilónként arra a borjúra, amelyet nagyon nehezen lehetett eladni még ilyen áron is, akkor odáig jutunk el, hogy az a mészáros alig 30 fillért adott a borjú kilójáért, pedig ő mégis közel 2 pengőért mérte ennek a vett borjúnak kilóját. Hol majrad tehát a gazdiának a haszna, különösen azé a gazdáé, aki számítván a régi, több mint ezeréves tézisre, szarvasmarháját nem adta el ősszel gondolván, hogy tavasszal annak nagyobb ára lesz. Hiszen na ősszel ez a szarvasmarha bizonyos fix árat ér, akkor tavasszal, olyan sok takarmány feletetése és a gondozás után többet kell érnie. De az a gazda, aki így számított, tavasszal szomorúan ébredt rá arra a tapasztalatra, hogy bizony az ő jószágáért a téli nehéz kitartás és gondozás, ellenére, fele annyit sem kap, mint amennyit ősszel kapott volna érte, pedig igazán nagymennyiségű 12 pengős szénát és 15 pengős liucernaszénát etetett fel a jószággal. Ameddig ismét nem fogunk mi, mezőgazdák úgy kalkulálni tudni, hogy biztosan tudhassuk azt, ba ősszel egy bizonyos összeget ér az állat, akkor annak ára tavasszal megfelelő százalékkal magasabb lesz. addig az állattartás és az állatértékesítés rentabilitásáról beszélni, sajnos, nem lehet. Itt van egy másik probléma is. a tejértékesítés kérdése, amely probléma vidéki viszonylatban a legnehezebb. Évek óta szorgalmazzuk a tej iáirának felemelését. Nem mon doni, most már talán valami eredménye is van ennek, ami abban nyilvánul meg, hogy a tejszövetkezeti központ a me»gyei városokban, illetőleg a tejgyüjtő helyeken a 2 fillérrel felemelt árnak megfelelően 15 fillért fizet a teljes tej literéért, amit rendes árnak lehet mondani. Sajnos, hozziáim olyan hírek futottak be, hogy vidéken már nem fizeti meg az Omtk. az elrendelt 2 filléres árkülönbözetet, hanem csupán másfél fillért fizet a^ tej literéért és így az eddigi 10 és fél fillér helyett nem 12 és fél fillért, hanem csak 12 fillért ad, hivatkozva a szállítási nehézségekre és költségeikre. Nem tudom elképzelni azt, hogy ilyen sokat tegyen ki egy megye határain belül a szállítási költség ma, amikor teherautón szállítják a tejeskannákat és nem tudok elképzelni ilyen nagy fuvarköltséget különösen akkor, amikor lófogatú járművel szállítják be ezt a tejmennyiséget, hiszen végeredményben nagy mennyiséget, több hektoliter tejet lehet egy ilyen nagy sze&érre felrakni, különösen most a gumiabroncskerekű szekerekre. Ez a szállítás bizonyára nem okoz olyan nagy különbséget, hogy ezért éppen a kisemberektől kelljen levonni az ártöhbletből litereoiként fél fillért. Még sokkal inkább nehezményezem azonban ázt, hogy az Omtk. a helybeli, illetve hozzá beszállított tejért kétfilléres ártöbbletet ér el és viszont azt a tejet is, amelyet vidéken 12 fillérért vesz meg és úgy hoz be, azt is mint helybeli, beszállított, ott leadott tejet könyveli el, ennek az alapárát is 15 fillérre teszi és hozzákalkulálja a kétfilléres törvényes, megengedett hasznot. A vidéken összeszedett 12 filléres tejnél, mely az egésznek a zömét jelenti, tehát már nem két fillér, hanem öt fillér a haszna, hiszen éppen olyan áron adja el, mint azt a tejet, amelyet hozzá, az ö székhelyére beszállítottak. Azon pedig, hogy az Omtk. a pasztőrözésnél majdnem 100 százalékos hasznot ér el, — hiszen 24 fillérért adhatja el a pasztőrözött tejet — csak még jobban csodálkozhatom, mert a pasztőrözés folyamata alatt a tejmennyiség nem csökken s így csupán a berendezési és eljárási munkaköltségeket kell viselnie, amelyek a közel 100 százalékos hasznot bizonyára nem indokolják. Itt kisemberekről van szó, nem pedig nagy uradalmakról, amelyek a gyűjtőhelyre saját igájukon szállítják be a tejet. Azok a kisemberek, akiknek tehene és szarvasmarhája az ország állományának 80 százalékát teszi ki. Ha valóban fennáll az értékesítés tekintetében ez az arány, amelyet említeni voltam bátor, vidékenként oda kellene beállítania a tejlefölöző állomásokat, ahova a kisgazda maga szállítja be a tejet, hogy ott maga fölözze le, s így tudja tejtermékeit eladni és sajátmaga vihesse haza a lefölözött tejet másirányú felhasználás céljából, mert ilyen berendezést a saját költségén nem tud beállítani. Ha a törvényjavaslatot az állam szempontjából vizsgálom, arra az eredményre jutok, nogy azt az állítólag 60 millió pengőt, amelyet az állam evenként a búzatermelés fejlesztésiért) es fenntartására fordít, nem kellene száz százalékban erre a célra felhasználni, hanem, sokkal helyesebb volna, ha ennek egy részét, lehetőleg nagy részét az állattenyésztés fellendítésére fordítanák. Így kettős célt érnénk el. Először is sokkal kisebb volna és önmagától automatikusan csökkenne a bevetett búzaterület nagysága, másodszor pedig az állattenyésztés rentábilisabb lenne és jobban fejlődnék. A mai viszonyok között könnyű a kenyérmagvak értékesítése, hiszen látjuk, hogy a megengedett és előírt legmagasabb árakon felül két-három pengőt is adnak, vagy ígérnek a szabadforgalomban, íviszont egy tisztán csak a kalászosokra építő agrárország nagyon könnyen öszszeroppanhat, ha majd a háborús veszélyek megszűntével a kenyérmagvakért nem lesz elérhető olyan magas ár, mint amennyit most megadnak értük. De hasznos volna ennek az összegnek, vagy legalább egy részének a tejár stabilizálása érdekében való felhasználása is, hiszen akkor már nem volna probléma a rentabilitás kérdése, az állattenyésztésnek, a több legelőnek és több takarmánynak a kérdése. Mert méltóztassanak elhinni, nem akkor lesz több állat, ha több legelőt fogunk létesíteni, vagy több takarmányt fogunk termelni, hanem éppen ellenkezőleg: ha rentábilis lesz a jószágtartás, önmagától fog gazda több és nagyobb területet felhasználni a takarmánytermesztésre, mint ahogyan eddig tette. Amikor államilag irányított gazdálkodásról beszélünk, az államnak ebbe kellene erős kézzel belenyúlnia és azt mondania, hogy csak 34*