Képviselőházi napló, 1939. V. kötet • 1940. február 27. - 1940. május 21.

Ülésnapok - 1939-95

188 Az Országgyűlés képviselőházának meg lehet állítani, tehát mondom, a bürokratikus tehetetlenség a fő oka a# élelmiszerekben és fűtőanyagokban előállott drágulásnak és áruhiánynak. Hiába volt a kormány fogadkozása, hogy az élelmiszerek és közszükségleti cikkek árait nem engedi emelni, de ennek fejében nem engedi emelni a fizetéseket és a béreket sem, mert mindenek felett áll pénzünk vásárlóértékének fenntartása. Hát az élelmiszereknél és a fűtőanyagoknál a kormány nem tudta beváltani ígéretét, nem tudta megvalósítani azt, amit ígért, hogy nem emelkednek az árak, hiszen — amint bizonyítottam egypár példával —- igenis, erősen emelkedtek az árak. De annál jobban be tudta tartani igéretét a munkabérekkel szemben. Minden tőlünk nyugatra fekvő államban a háború kitörése idején a munkásosztály valamelyes tartalékkal ment bele a háborúba. Nálunk ilyen tartalékok gyűjtéséről szó sem lehetett, mert 1939-ben a munkásosztály még mindig nem érte el az 1929. évi bérszintet. Áz Oti.-nál bejelentett munkavállalók 60 százaléka kevesebbet keres havonta 77 pengőnél, az előmunkások és elsőrendű szakmunkások keresete egy hónapban átlagban alig haladja meg a 120—130 pengőt. Már most ha méltóztatnak ebből levonni a rettenetes lakbéreket, amelyeket itt, fizetni kell, amelyeknek a fele tudvalevőleg adó, mégpedig egyike a legsúlyosabb adóknak, ha méltóztatnak levonni a. tisztálkodás, a ruházkodás költségeit, akkor láthatjuk csak, hogy élelmiszerre drágulás esetén milyen kevés jut. Nálunk nemhogy tartalékolni tudna a munkás, hanem a munkásság háromnegyed része és a kistisztviselők kénytelenek feleségüket, gyermekeiket időnek előtte munkába küldeni, mert különben nem tudnának megélni. Ilyen körülmények között a kormánynak mégis csak fokozottabb a felelőssége a tekintetben, hogy ne engedje a drágaságot tíz égig bnr jánozni. Halljuk itt a gazdaközönséget panaszkodni, hogy az agrártermékek árai nem fedezik a termelési költségeket. Hajlandó vagyok ezt elfogadni. A munkásosztály nem kíván az agrártársadalomtól nemzeti ajándékot, mint ahogyan a kapitalisták kívánnak és kapnak ' is nemzeti ajándékot; mi nem kívánunk nemzeti ajándékot, sőt Örülünk annak, hogy a mezőgazdaság pénzbeli bevétele — mint olvassuk a lapokból -- 20 százalékkal növekedett a múlt gazdasági évvel szemben, de akkor legalább tegyék lehetővé a munkásságnak, hogy nagyobb bérrel menjenek asszonyaik a piacra és a nagyobb bérből vásárolhassanak. Most az a helyzet, hogy a kormány, amikor a háború kitört, rögtön megszüntette a munkások ingyen-szabadságolását, felfüggesztette a 48 órás munkaidőt, felfüggesztette a vasárnapi munkaszünetet, a gyárakat katonai felügyelet alá helyezték, ezenfelül a cenzúra, a gyülekezési tilalom, az egyesülési szabadság megszorítása meghozták a magukét: a munkások kénytelenek hallgatni. De a kormány nem gondoskodott arról, hogy a vállalkozók igenis fizessék meg a túlórát, a 25%-ot. Ha a munkások elmennek panaszkodni a katonai parancsnokhoz, az azt mondja: nekem ehhez semmi közöm nincs, engem azért küldöttek ide. hogy a termelés folytonossága meg ne szakadjon. Nincs az à hatóság, amelynél a szegény munkásember a maga igazát követelhetné. Olyan határozatok, amelyeket a bérmegállapító bizottságok hónapokkal ezelőtt hoztak, ott fekszenek a minisztériumban vagy 95. ülése 1940 április 3-án, szerdán. az árkormáiiybiztosnál, vagy valamelyik iroda asztalfiókjában és a mai napig nem valósították meg azokat. A fuvarosok meg a gazdák télen a nehéz fuvarozási viszonyokra való tekintettel 20%-os felárat kaptak. Azóta régen elmúltak a nehéz szállítási viszonyok, de a 20%-os felár megmaradt. A munkások, a szegény kocsisok 14—16—18 órát kénytelenek egy nap dolgozni olyan viszonyok közt, hogy^ az nem valami kellemes. Amikor ezek a szegény kocsisok kérték, hogy ha a gazdáknak felemelték 20%-kal a fuvardíjakat, nekik is adjanak valamit, azok csak ígéretet kaptak, de a mai napig azért az emberfeletti munkáért, amelyet végezni kénytelenek, egyetlenegy fillér pótlékban sem részesültek. Bocsánatot kérek, ez így nem mehet tovább. Ha van a kormánynak Programm ja erre, ezt a programmjiát hajtsa is végre, azaz ne engedje az árakat emelni. Akkor a munkásosztály kénytelen lesz beletörődni abba, hogy nem emelik a béreket sem, tehát egyenlő feltételek mellett mindenki viseli a maga terhét. A munkásosztály azonban kénytelen azt látni, hogy az élelmiszerárak, a fűtőanyagok ára, a ruha, a bor, minden, amihez hozzányúl szerény kis háztartásában, nap-nap után drágul. Ilyen körülmények közt a munkásosztály sem hallgathat, nem kívánhatja sem a kormány, sem a társadalom a munkástól, hogy némán tűrje erejének fogyását, némán tűrje gyermekeinek és felesé gének szenvedését. T. Ház! A magyar munkásság elég olcsón dolg

v

ozik. Csak egy példát mondok. A magyar munkás az ipari termelés tiszta értékéből 27%-ot kap, amivel szemben az amerikai munkás 44%-ot,-az angol munkás^ 40%-ot és a meglehetősen nehéz sorban élő német munkás is 36%-ot kap. Ilyen körülmények között nem lehet azt mondani, hogy a magyar munkásság túlzott igényekkel lép fel. Engedelmet kérek, egyetlenegy gazdag ország sem. enedheti meg magának azt a luxust, hogy a legértékesebb valamijét, az emberi munkaerőt elsorvadni engedje. Akármelyik háborús, vagy háború által érintett áliamot nézzük meg, kivétel nélkül mindenütt törekednek arra, hogy a nehéz testi munkát végző munkások megkapják a maguk éleimiszeradag ja ikat. Vannak államok, ahol — elég baj és elég sajnos, de így van — a lakosság többi részétől elvont élelmiszerrekkel táplálják a nehéz munkáit végző emhereket, hogy azok jó erőiben maradjanak, mert ha végetér a háború, akkor újra forszírozott erővel kell a békés termelésre áttérni, újra nagyobb erővel és nagyobb lendülettel kell a termelésibe bekapcsolódni, hogy az ország kiheverje a háború okozta. bajokat. Nálunk Magyarországon a munkásosztály munkaereje, munkaképessége — úgy látszik —• mellőzhető mennyiség", itt a bürokrácia a fontos, az a fontos, hogy aktákat, rendeletekét gyártsanak, 2—3000-et minden _ esztendőben. Hogy azután mi történik, arra Lajos király jelszavával felelnek: »Après nous le déluge!«, utánunk a vízözön. Mi azonban itt maradunk és nem tűrjük azt, hogy a drágaság, az ínség vízözöne elsodorja a magyar munkásságot, tehát kérnem kell a magyar kormányt arra, hogy ha van elgondolása, amellyel az élelmiszerdrágulást és a közszükségleti cikkek drágulását megtudja állítani, akkor ezt a/, elgondolást valósítsa is meg, ha pedig erre nincs elgondolása, akkor hivassa össze a bérmegállapító bizottságokat és utasítsa őket arra, hogy vizsgáljáik fe-