Képviselőházi napló, 1939. V. kötet • 1940. február 27. - 1940. május 21.

Ülésnapok - 1939-95

166 Az országgyűlés képviselőházának 95. ülése 19 UO április 3-án, szerdán. azt látjuk, hogy ha exportra vitték a jószágokat, igen komoly nyereség jellemezte egész működésüket. Hiszen ha csak a XVIII. századot nézzük, láthatjuk, hogy 30—50 forintot kaptak egy-egy ökörért az állattenyésztő gazdák, viszont az a magyar exportőr, az a tőzsér külföldön fel tudta vinni ennek az árát 90 forintra. Én nem a forintokat nézem, hanem csak az arányokat és kétségtelen dolog, hogy az állatértékesítés terén nem volna céltalan és indokolatlan, ha mi újra tanulmányoznánk azokat a régi időket, amely régi idők egészséges, kiegyensúlyozott helyzetet teremtettek. Mellyen t. Képviselőház! Ezeknél a kérdéseknél még hosszabb ideig elidőzhetném, úgy érzem azonban, hogy sietnem kell mindig közelebb és közelebb ehhez a törvényjavaslathoz. Mégis szükségesnek tartom megállapítani azt, hogy amikor bizonyos történelmi reminiszcenciákkal toldom meg a beszédemet, ezt valahogyan a törvényjavaslat érdekében teszem. Éppen ezért méltóztassék megengedni, hogy még egypár pillanatig időzzem annál a legszomorúbb ténynél, amikor az évszázadok alatt kiegyensúlyozott, kipróbált magyar állattenyésztésnek — hogy úgy mondjam — a kipusztítása megkezdődött. Pedig nem pusztult volna ki, mert a keleti marhavész nem volt olyan átütő erejű, bár 20 esztendeig harcoltak és verekedtek vele. 1868-ban adták ki az első miniszteriális rendeletet a keleti marhavész leküzdésére, de ez még nem volt olyan veszedelmes, mint az az irányzat, amely a magyar néppel 1000—1500 esztendő óta együtt élt tájfajtákat irtott ki tulajdonképpen és a magyar állattenyésztést a legkritikusabb korszakban átvezette és átállította^ az igényesebb és kényesebb, a betegségekre jobban reagáló, kevesebb ellenállóképességgel rendelkező fajtákra. Hiszen, ha elgondoljuk, hogy a magyar marha mennyibe háttérbe szorult s ha arról beszélünk, hogy a bakonyi és a szalontai ősi disznófajták hol vannak, akkor azt kell megállapítanunk, hoffv ma már az állatkertben sincs egy sem belőlük, ha pedig rágondolunk a pödröttszarvú hortobágyi rackára, vagy a csigaszarvú erdélyi rackára, akkor Argentina jut az eszünkbe, mert most már onnan kell behoznunk azokat a gyapjakat, amelyek pokrócok és egyéb szükségletek kielégítésére

f alkalmasnak bizonyultak, pedig ezeket a fajtákat akkor még mi is neveltük, sőt túlnyomórészt ez volt a mi jószágunk, a mi tájfajtánk, amellyel együtt éltünk, szenvedtünk. T. Ház! De itt van a magyar parlagi ló példája. Itt is azt látjuk, hogy ez a kétezer esztendő óta velünk sors- és munkaközösségben együtt élt fajta nemrégiben egy miniszteri rendelet folytán — hogy úgy mondjam — teljes kiirtás alá került. A kérdés mindenesetre egvéb szempontból is elbírálandó, de engem e pillanatban csak az az egy szempont vezet, hogy ez a tájfajta mégis csak a mienk volt. a magyar fajé volt, ezzel jöttünk be, ezt tehátnem lehet egyszerűen csak úgy kiirtani és még ha jobb elgondolások, jobb megoldások vannak is. akkor is kötelességünk a nemzetünk iránt, hogy ezt a ló fajtát igenis, megtartsuk De kérdezem, mélyen t. Ház. vájjon olyan rettenetesen nagy szükség volt-e arra, hogy ezeket kiirtsuk és az volt-e. az lehetett-e a cél. hogy feltétlenül idegen fajtákat hozzunk be? Sajnos, a múlt század 70-es éveiben, amikor a liberális gazdasági rendszer bontogatta itt a szárnyait, ez a rendszer kíméletlenül beleszaladt a mi legfontosabb foglalkozás ágazatunkba, az állattenyésztésbe és itt olyan pusztítást végzett, amely pusztításnak bizony ez a törvényjavaslat kell hogy véget vessen és helyes irányba terelje az egész állattenyésztést. Vizsgáljuk csak az állattenyésztő országok élctét. Legyen szabad többek között Svájcra hivatkoznom, hiszen mi ismerősök vagyunk nagyon sok olyan gazdaságban, ahol telivér simmenthali tenyészetek vannak és hivatalos köreink a legélénkebb és legmelegebb kapcsolatokat tartják fenn Svájc legkiválóbb tenyésztőivel. Nézzük csak meg, t. Ház, vájjon Svájc azon az állásponton volt-e, mint a múlt század 70-es éveiben Magyarország. Nem! Svájcnak az az álláspontja, hogy szegény ország, tehát ;ioki a meglévő állományából kell kiválogatnia a legértékesebb állatokat és komoly, rendszeres szelekciós munkát kell végeznie a rendelkezésre álló anyaggal. Arranézve, hogy ez menynyire így vau, ajánlom a t. Ház figyelmébe az egyik legkiválóbb svájci tenyésztőnek —' sajnos, már elhunyt — Rebmaunak »Das Siinmonthaler Rind« című munkáját, amely 1925-ben jelent meg. Abban azt látjuk, hogy Svájc szigorúan ragaszkodott az állattenyésztés belső szelekciójához. Nálunk Magyarországon az első statisztikai adatok a rombolásról Î882-ben jelentkeznek, amikor 52 darab tenyészállatot hoztunk be Ausztriából ós 1885-ben jelentkezik az első tenyészállat Svájcból. 1893-ban már 4300-on felüli tenyészállatot hoztunk be. Ezt a felsorolást folytathatnám 1913-ig. amikor már 5000-nél több tenyészállat jött be Magyarországra. Meg kell állapítanom, ahelyett, hogy belső szelekciós munkával értékben tovább vittük volna a mi />si, ezeresztendős fajtáinkat, elköltöttünk 38 és félmillió aranykoronát azért, hogy kipusztítsuk a m\ régi értékeinket és behozzuk azokat a^ fajtákat, amelyek, sajnos, még ma sem asszimilálódtak, de nem is asszimilálódhatnak. (Ügy van! Ügy van!) T. Ház! Annál kevésbbé érthető ez az állattenyésztési politikánk, mert érdemes megnéznünk, hogy az a szerény magyarfaji a marha hogyan viselkedett 1882 és 1913 között. Azt látjuk, hogy míg a tenyésztés vonalán 38 és félmilliót költöttünk meglévő fajtáink kipusztítására, ugyanakkor a magyar hízott ökör ennek az országnak két és félmilliárd aranykorona értéket hozott. Méltóztatnak tehát látni, hogy a múlt század állattenyésztési politikája valahogyan olyan irányban haladt, amelyet mai szemmel nézve nem is tudunk megérteni, mert ez minden volt, csak célszerű nem. Ügy érzem, hogy az állatenyésztést tisztán a spekuláció vágányára vezették rá és ebben az országban az

; állattenyésztésből spekulatív irányzatot kívántak és igyekeztek megvalósítani. Ha ezeket a (kérdéseket egymás mellé állítjuk, akkor az az érzésünk támad, hogy a háború utáni időkben mi szinte egy végkiárusítás folyamatát visszük végbe, amikor az egyik oldalon az állattenyésztéssel kapcsolatos költségekkel soha nem számolunk, a másik oldalon pedig a múlt századból átörökölt spekulatív szellem révén hűségesen meghajtjuk fejünket a piaci árak előtt, (SzöUősi Jenő: Ügy van!) holott nekünk azt kellene még keményebben kihangsúlyoznunk, amit most itt a parlamentben hallottunk, hogy az állatárakat pedig az állattenyésztéssel kapcsolatos költségekre (kell felépítenünk és azokhoz kell igazítanunk. (Szöllősi Jenő: Erről nem akarnak tudni!) Ez az a szempont, amely en| gem arra kényszerít, hogy ebben a tekintetében állást foglaljak. Sokszor az az érzésem,