Képviselőházi napló, 1939. V. kötet • 1940. február 27. - 1940. május 21.
Ülésnapok - 1939-92
no Az országgyűlés képviselőházának 02. ülése 194-0 március 13-án, szerdán. Hajlandó-e a miniszter úr ezen a tarthatatlan antiszociális állapoton sürgősen változtatni?« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Matolcsy Tamás: T. Ház! Most, amikor a belügyi kormány sürgősen a Ház elé hozta s egy nap alatt letárgyal tattá a tuberkulózisról és a _ szifiliszről szóló törvényjavaslatot, úgylátszik, érzi a kormány azokat a mulasztásokat, amelyeket évtizedeken át elkövetett, és szeretné jóvátenni ezeket a hibákat. (Müller Antal: Az előző kormányok! Nem èz a kormány! — Keek Antal: Nem sietnek!) De ilyen evolúciós fejlődés — sajnos — nem képzelhető el a közegészségügy terén, mert egyik napról a. másikra ilyen nagy horderejű kérdéseket megoldani nem lehet. Ezeket a parányi bacillusokat és spirochétákat rendőri szigorral vagy belügyminiszteri rendelettel kiirtani nem lehet. Bármennyire kellemetlen is a belügyminiszter úrnak, (Matolcsy Mátyás: Hol van?) kénytelen itt a tudomány tapasztalatait a gyakorlati orvosok gyakorlati felfedezéseit igénybe venni, különben ez. a kérdés komoly megoldást nem nyerhet. Éppen ezért mi orvosok nagyon helytelennek tartjuk, hogy a belügyminiszter úr ebben a nagyhorderejű kérdésben nem kérdezte meg előzetesen a_.z Orvosi Kamara véleményét. (Matolcsy Mátyás: Ügy van! Abszurdum!) Így megszületett egy minden komoly anyagi alapot nélkülöző új törvény, amelynek szigorú keresztülvitele számtalan t kisexisztencia anyagi romlását fogja előidézni. A belügyi kormányzat helytelen egészségpolitikájának a következménye az, hogy számtalan esetben tragikus helyzetbe sodorja, teljesen tönkreteszi azokat a kisvagyonú családikat, amelyeknek hozzátartozóit valami baj vagy hosszaboan tartó betegség látogatja meg, úgyhogy Őket intézetekben, kórházakban vagy klinikákon kell kezelni. Itt elsősorban azokra a mezőgazdasági munkásokra, törpebirtokosokra és kisiparosokra gondolok, akiknek a vagyona egy házból, vagy egy-két hold földből áll, amelynek az értéke alig egy-kétezer pengőt r tesz, ki. Ezek a munkások kis vagyonukat egész életük verejtékes munkájával szerezték, ezek meghozzák az áldozatot a hazával szemben is, mert rendszerint többgyermekes családapák, akik katonákat adnak a nemzetnek. Ha egyegy ilyen nagy családban egy vagy két családtag megbetegszik és ezeket kórházba vagy klinikára kell szállítani, az ápolási költség olyan tetemes összegre növekedhetik, hogy_ az kis vagyonuknak a többszörösét jelenti. {Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Az ilyen hosszantartó betegségekben szenvedők közé tartoznak elsősorban az elmebetegek, másodsorban pedig a tuberkulózisban szenvedő egyének. Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy mindkettőnek az elhelyezése rendkívül nehéz a kevés ágy miatt. Az elmebetegeket a vidéki orvosok hiába küldik fel levéllel az intézetekbe, azoknak az elhelyezése teljesen lehetetlen, úgyhogy hozzátartozóik rendszerint elengedik őket az utcán vagy levetkőztetik, s ilyen kalandos úton, a rendőrség útján kerülnek be a kórházakba. Ennek az oka természetesen az, hogy nincs elegendő ágy. így például a Lipótmezőn 300 beteg fekszik ágy nélkül, matracon, ing nélkül, sokszor úgy, hogy ennek az intézetnek a képe inkább az ókori vagy középkori börtönök benyomását kelti ín int modern, szanatóriumét. (Matolcsy Mátyás: A belügyminiszter úr mit szól hozzá?) Nem is szólok arról, hogy ezeknek a betegeknek napi önköltségi ellátása 55 fillérbe kerül, — mindenki tudhatja, hoigy ezért a pénzért komoly ellátást adni számukra nem lehet — de ugyanakkor az állam 3 pengő 20 fillért számláz nekik a napi ellátási díjért. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Jó kamat!) Annak ellenére, hogy ezeknek a betegeknek a helyzete rendkívül siralmas és ellátásuk kritikán aluli, mégsem ezeknek az érdekében emelem fel szavamat jelen interpellációm keretében, hanem sokkal súlyosabbnak és sérelmesebbnek tartom a hozzátartozók helyzetét. Választókerületem néhány f esetét bátorkodom itt megemlíteni. Nem szórványos esetek ezek, hanem az összes bentlévő betegeknek harmadrésze jutott ilyen szomorú sorsra. A miniszteri rndelet tudniillik kimondja, hogy ezer pengőn felüli vagyonra betáblázandó az ápolási költség és az örökösödés alkalmával levonásba helyezendő. Az elmebetegek hosszú éveket, évtizedeket, sokszor egész életüket ott töltik az intézetben, természetes tehát, hogy az ápolási költség óriási öszszegre emelkedik. Az évi ápolási díj ugyanis a harmadik osztályon 1168 pengőt tesz ki. Nézzünk egy-két konkrét esetet. Fodor Csák Mihály üllői lakos felesége már tíz éve van a Lipótmezőn, ápolási költsége 11.680 pengőt tesz ki, s ezt rátáblázták alig 3—4000 pengő értékű vagyonára, úgyhogy gyermekei természetesen semmit sem fognak örökölni. Bálint Gábor bugyi lakosnak magának 800 pengő értékű földje van, apjának 16 magyar hold földje; gyermeke bent fekszik; eddig már 6000 pengőt tábláztak rá a vagyonára. Csontos Péter soltszentimrei lakosnak 15 magyar hold földje van, erre már mintegy 4000 pengőt tábláztak^ be. Természetesen ez így fog tovább haladni, úgyhogy ez majd egész vagyonát felemészti. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Szociálpolitika!) Fábián János bugyi lakos 600 pengő értékű vagyonára eddig már 700 pengő ápolási költséget tábláztak be, T. Ház! Folytathatnám ennek a névsornak felolvasását a végletekig, azonban már ezek az esetek is világosan mutatják, hogy ezeket a szerencsétlen családokat, akiket a sors egyegy ilyen súlyos betegséggel látogat meg, a belügyi kormányzat helytelen szociálpolitikája teljesen földönfutóvá teszi, koldusbotra juttatja. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) De nem mulaszthatom el itt megemlíteni az ezekben az intézetekben szolgáló ápolószemélyzet sorsát sem, mert az úgynevezett tartalékos ápolók fizetést nem kapnak, csak kosztért és lakásért dolgoznak az államnak. Például a Lipótmezőn több mint 12 ilyen ápoló van. Meg kell említenem az orvosok rendkívül nehéz helyzetét is. Fejenkint 150—200 beteg ellátása jut rájuk, fizetésük havi 120—200 pengő, kinevezésüket évről-évre hosszabbítják meg, úgyhogy ha valaki nyolc-tíz évet tölt is -ott, fizetése abszolúte nem emelkedik és a veszélyességi pótdíjat sem kapják meg. Természetesen azt senki sem kívánhatja a belügyminiszter úrtól, hogy személyesen járjon ki a Lipótmezőre és behatóan foglalkozzék ezzel a kérdéssel is, de nehezményezzük azt, hogy az illetékes ügyosztály vezetője nem tud ebben a kérdésben megoldást teremteni. Az sem lehetetlen azonban, hogy az államtitkár úrnak, minthogy nincs külön szakminisztérium, nincs meg az a hatásköre, hogy ebben intézkedni tudna. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Közegészségügyi minisztérium kellene!)
