Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-81

Az országgyűlés képviselőházának 81. eddigi járandóságait elveszti.« 9. »Ivóvízről a gazdaság naponta egyszer gondoskodik. A munkások tartoznak az ivóvizes lajtot félórával naplemente előtt sorrendben kettesével hazatolni a gazdaságba.« 13. »Szervezkedő, izgató, lázító munkások minden kártalanítás nélkül azonnal elbocsáthatók és addigi keresetüket visszamenőleg elveszítik.« (Egy hang a szélsőbaloldalon: Törvényellenes!) A legszomorúbb az, hogy ezt a szerződést nemcsak a munkadó és a munkások írták alá, hanem Székely Károly bácskisújfalui jegyző is aláírta és jóváhagyta. Ennek a szerződésnek következménye az volt, hogy a zsidó gazdatiszt mindennap reggel, órával a kezében odaállt a munkahelyre, amely 4 kilométerre van a munkások lakásától, ott rádió szerint figyelte a néhány perc késést, azt feljegyezte és a szerződés lejártakor néhányperoes késésért a munkásoktól fejenfcint 200 kg rozsot vont le, szóval 5 hónap után 10 mázsa rozs helyett csak 8 mázsát fizetett ki nekik munkabér fejében. Ezzel a kis művelettel a zsidó birtokos csekély 640 pengő rebachot csinált magának. Egyenesen felháborító és embertelen az, hogy ez a munkaadó a munkásoknak naponta csak egyszer bocsát vizet rendelkezésre. Tessék elképzelni, hogy az a víz, amelyet reggel 5 órakotr szállítanak a munkahelyre, augusztusban a kánikulában milyen állapotban lehet délután 2 vagy 3 órakor. Egyenesen ázsiai követelmény és állapot ugyancsak az, hogy a munkásokat vontató állatok módjára kényszerítik arra, hogy a nehéz vizes lajtot a hepe-hupás földeken keresztül maguk tolják a gazdaság udvarába, amely a munkahelytől néha kilométerekre fekszik. Egyszer-kétszer a zsidóikkal kellene ezeket a dolgokat elvégeztetni s akkor megtanulnák, hogy miként nem kell szerződéseket becsületes magyar munkásokkal kötni. {Egy hang a szélsőbaloldalon: Akkor nem volna víz!) Mégegyszer hangsúlyozom, hogy itt nem a zsidó földbirtokos a föbűnös, hiszen annak a Talmud törvényei szerint a go jmun kasokkal így kell cselekednie, ellenben hibás és bűnös az a magyar jegyző, aki eltűrte, hogy hivatalában ilyen szerződés köttessék és hagyassák jóvá, amely nagymértékben ellenkezik a magyar munkásság érdekeivel s amely őket teljesen kiszolgáltatja a zsidóság kénye kedvének. En a javaslatot elfogadom ugyan, ellenben ragaszkodom a következő szakaszok beiktatásához: 1. A munkabérmegállapító bizottságok összetételének megváltoztatása, a fő<ispáni kinevezés mellőzése. 2. Megakadályozása annak, hogy egyes munkaadók üzleti szempontból munkásaikat más megyékbe küldhessék dolgozni. 3. Munkásszerződések kötelező felülvizsgálása a bizottságok által. 4. Megakadályozása annak, hogy a munkaadó munkását azért bocsássa el a szolgálatból, mert a bizottságnál panaszt emelt a szabálytalan bérfizetés miatt. Bízom benne, hogy a földmívelésügyi miniszter úr indokolt kéréseimet tanulmány tárgyává teszi és módosító javaslatomat elfogadja. (Helyeslés és taps a szélsobaloldalon.) Elnök? Szólásra következik? Kovách Gyula jegyző: Reibel Mihály! Elnök: A képviselő úr nincs jelen, jelentkezése töröltetik. Következik? Kovách Gyula jegyző: Csorba Sándor! Elnök: Csorba Sándor képviselő urat illeti a szó. Csorba Sándor: T. Ház! A tárgyalás alatt ülése 1940 február 9-én

} pénteken. 459 álló törvényjavaslat kerettörvény megalkotá-r sát célozza, őszinte örömmel üdvözlöm a javaslatot, mert olyan körülmények között került a törvényhozás Háza elé, amely körülmények előfeltételei a bölcs és helyes jogalkotásnak. Nézetem szerint semmiféle törvényalkotás nem lehet jó, ha előzőleg rtem ment át a közvélemény kritikai szűrőjén. Kétségtelen* hogy a magyar közvélemény az utóbbi években tartósan foglalkozott a magyar mezőgazdasági munkavállalók kereseti és életviszonyaival s ezáltal mintegy előre szankcionálta, hogy ez a törvényjavaslat idekerüljön a magyar törvényhozás elé. Az objektivitás szempontjából azért le kell azt is szögeznem, hogy tulajdonképpen a magyar mezőgazdasági munkavállalók bérkérdését nem is annyira á munkavállalók vetették fel, mint inkább bizonyos testületek, irodalmi körök, amelyeknek gyökere és tevékenységi köre inkább a városókra szorítkozott. Szükségesnek tartottam ezt a megállapítást itt megtenni, mert úgy érzem, ez az oka annak, hogy a magyar közvélemény ebben a kérdésben sokszor tendenciózusan volt informálva és ennek révén hajlamos volt a munkabérkérdést az agrárproblémával összetéveszteni. 1848 óta, tehát a jobbágyság felszabadítása óta, amióta Magyarországon üzemi gazdálkodás folyik, azt lehet mondani, hogy ha eltekintünk a századfordulót megelőző két, évtől, amikor bécsi támogatással a szocialde

1mokrácia igyekezett hazánkban nagyobb munkásmegmozidulásokat véghezvinni, tulajdonképpen nem voltak az országban olyan munkásmegmozdulások, amelyek arra engedtek volna következtetni, hogy a mezőgazdasági munkavállalók, ha a depressziós agrárviszonyokat tekintetbevették, addigi munkabérberendezésünket, amely patriarkális rendszerű volt, nagyon is igazságtalannak találták volna. Semmi sem bizonyítja jobban azt, hogy elég alapos volt ez a munkabérrendszer, mint az* hogy akkor, amikor a háborúban és a háború utáni években minden bérrendszer felborult, — ilyen bérrendszer volt az állami hivatalnokok, a gyári ^munkások, sőt a magánalkalmazottak munkabérrendszere is — egyedül a mezőgazdasági munkabérrendszer volt az, amely kitűnően funkcionált, semmiféle zavarra nem adott okot, mert évszázados tapasztalatokon és szokásokon épült fel és olyan ösvényen haladt, amely alaposan ki volt taposva. Az a véleményem, hogy igaza van az előadó úrnak, amikor nagy hozáértést eláruló beszédében nagyon helyesen és nagyon okosan kifejtette, hogy tulajdonképpen világjelenség az, hogy a mezőgazdasági munkavállalók bére mindenütt alacsonyabb, mint a gyáriparban Vagy az ipari munkában elhelyezett munkások bére. Azt hiszem, amikor a földmívelésügyi miniszter úr ezen a javaslaton dolgozott, ő nemcsak a korszellemnek megfelelő szociális tartalommal eltöltött javaslattal akarta generális módon a mezőgazdasági munkavállalók bérkérdését megoldani, nanem azt hiszem, lelki szemei előtt megjelent egy tünet, amelylyel, sajnos, olyan mértékben, ahogy Európában Keletről Nyugatra megyünk fokozottabb arányban találkozunk és ez pedig a Flucht von der Land jelensége, a magyar falu népe is igyekszik a csendes faluból a nagyobb lehetőséget nyújtó városokba özönleni. Megvallom őszintén, azt hiszem, hogy tisztán ezzel á javaslattal ezt meggátolni nem lehet,, de min69*