Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-79

Az országgyűlés képviselőházának 79. ü olyan magasra emelni a mezőgazdasági munkások munkabérét és életnívóját, amiïyenre kellene. A törvényjavaslatot éppen ezen oknál fogva nem fogadom el. (Helyeslés a baloldalon.) Elnök: Ki a következő szónok? Mocsáry Ödön jegyző: Porubszky Géza! Elnök: Porubszky Géza képviselő urat illeti a szó. Porubszky Géza: T. Ház! Körülbelül tíz éve annak, hogy a csehszlovák köztársaságban választások voltak. A választás napján az egyik választói helységhez mentem és ott találkoztam egyik szegény hívemmel, egy munkásemberrel, akinek nagy családja volt. Azt mondom ennek a munkáshívemnek: Mit szól hozzá, meg fog buknia csehszlovák kormány? Erre az én munkásbarátom rámnéz és rezignáltán csak ennyit mond: A szegény embernek azután is kell dolgoznia. T. Ház! A munka olyan régi, mint a teremtett világ. A munka evangéliumát az Isten hirdette ki az ősszülőknek ezekkel a szavakkal: Arcod verítékével egyed kenyered. Biztos dolog, hogy a földi élet sohasem lesz paradicsom, de az is igaz, hogy a koplalásig menő társadalmi nyomor sem lehet az Üristen akarata. Ezzel a gondolattal szállok bele a jelen törvényjavaslat tárgyalásába. A munkásság helyzete sohasem volt írígylésreméltó, de sokban romlott az utóbbi 50-^60 év alatt, amint az előttem szólott Malasits képviselő úr is megállapította, mégpedig a liberális gazdálkodás szabad versenye, majd a világháború és az azt követő gazdasági válság következtében. A munkásság többé-kevésbé ki volt szolgáltatva a munkaadó önkényének egyrészt, másrészt pedig a munkaalkalom hiánya nem egy ízben rákényszerítette a munkást arra, hogy szinte éhbérért dolgozzék. A jelen törvényjavaslat elvitázhatatlan érdeme éppen az, hogy hatékony védelmébe akarja venni a muukástársadalmat a legkisebb gazdasági munkabérek megállapításával, a kiuzsorázással szemben. Ilyen szempontból általánosságban örömmel üdvözlőn a törvényjavaslatot. Néhány hiányára azonban később fogok majd kitérni T. Ház! Engedtessék meg nekem, hogy a sok felszólalás után a munkáskérdés fontossá gához két szempontból szólaljak hozzá, az egyik a nemzeti, a másik a valláserkölcsi szempont. A munkáskérdés fontos nemzeti szempont. Werbőczy Tripartitumában a nemzet tagja csak a birtokos nemesi osztály tagja volt, a mai időkben a nemzet tagja mindenki, aki sorsközösséget vállal a nemzet életével és a nemzed fennmaradásával. Ilyen értelemben a munkásosztály is, amely adót fizet és katonát állít, a nemzetnek szuverén tagja. Ügy emlékszem, Tildy Zoltán képviselőtársam volt az, aki mint vezérszónok megállapította, hogy Magyarorsza gon a mezőgazdasági őstermelő munkástársadalom a családtagokkal együtt körülbelül 2'5—3 millió lakos közt mozog. Tehát az összlakosságnak 25—30%-a a mezőgazdasági munkásokhoz tartozik. Ugyancsak a statisztika, de maga az élet is mutatja, hogy ezek a mezőgazdasági munkások egy év lepergése alatt körülbelül összesen 150 napot töltenek munkában, a többi nap munka nélkül telik el. Nem tisztán azért, mint Malasits képviselőtársam is mondta, hogy tél idején talán nem szívesen dolgozik, mert olcsó a napszám, vagy ki akarja pihenni a nyári fáradságot, hanem azért nem dolgozik, mert hiányzik a munkaalkalom. Most amikor a hazatért Felvidéken néplése 19W február 1-én, csütörtökön. 417 számlálásokat tartottak, megkérdeztem a népszámlálókat, hogy mit tapasztalnak a szegény munkásság; körében. Az egyik azt mondja; bemegyek összeírni egy családot, hát valamenynyien^ ágyban feküsznek délelőtt 11 órakor. Nem úri kényelemből teszik, hanem mert, mint mondták, nem telik fűtőanyagra és kevés a kenyér is, tehát valamikép denevér módjára szeretnék végigaludni a telet, hogy kevesebbe kerüljön a megélhetés, amelyre a megfelelő eszközök egyébként is hiányoznak. Gyakori eset magyar községekben, hogy egy-egy munkáscsalád napi táplálkozása abból áll, hogy egy fazékban megfőzik a kukoricát, megsózzák és hideg formájában nap-nap után reggel, délben, este a kukoricásfazékhoz járulnak. T. Ház! Közel harminc éve állok a nép szociális szolgálatában és nyugodtan hirdetem egyik francia nagy nemzetgazdásznak azt a tanítását, hogy a társadalmi javakból kizártnak kell adni a legtöbb szeretetet; meg kell azt adni annál is inkább, mert — mint előrebocsátottam — a munkásosztálynak joga van az élethez, mert ő is a nemzet tagja. (Űpy van! Üqy van! a középen.) A másik szempont, amelyből a nmnkáskérdés fontosságát vizsgálni akarom, a valláserkölcsi szempont. Magyarország a keresztény politika alapján áll. Prohászka Ottokár püspök mondta egy alkalommal, hogy éhező gyomornak nem lehet prédikálni. Sokszor azért nincs meg a hitélet a munkásosztályban s az sokszor azért hanyagolja el vallási kötelességeit, lesz közömbössé, sőt válik esetleg hitetlenné, mert nem hisz, mert semmit sem remél itt a földi életben. Amikor az egyik pap a kórbázban egy ilyen elkeseredett munkást meg akart gyóntatni, azt mondja ez a munka«: — ezt az esetet szintén Prohászka püspök úr emeli ki egyik könyvében — Nézze, én annyit tudok, hogy ha dolgozom, akkor van kenyerem, ha nem dolgozom, akkor nincs kenyerem, minek menjek

1 hát gyónni? Valláserkölcsi szempontból is nagyfontosságú tehát az, hogy a munkásokról emberhez és testvérhez méltó módon gondoskodjék a társa fialom és a törvényhozás. (tJay van! Xlqy vav

f half elől.) Saiát életemből említek egy kis enízó dot. Fiatal káplán koromban az egyik vidéki városban voltam lelkész. Gyóntatni hívnak egy családhoz. Látom az egész miliőt, látom, hogy rendkívül szegények, a falról, a bútorról, az egész szobáról sír a nélkülözés és a nyomor. Ellátom a szentségekkel a haldokló beteget és a végén az egyházi előírás szerint azt mondom neki: nézze, lelkem, most fel fogom adni önnek az apostoli áldást, amellyel teljes búcsút nyer. A haldokló felül, kimereszti a szemét, rámnéz és azt kérdezi: És hány koronát fogok én nyerni? Megértettem, miről volt szó, s habár káplán voltam, amikor elvégeztem az imákat, a nálam lévő pénzt odaadtam a családnak azzal, vegyenek neki ennivalót, hogy legalább utolsó órái, utolsó napjai legyenek megkönnyítve. T. Ház! A katolikus egyház és minden keresztény vallásfelekezet mindenkor azon volt, hogy teljesítse társadalmi és morális kötelességét a nyomorgókkal szemben. A XV. századból maradt fenn Szent Ágostontól ez a gyönyörű mondás: a gazdagok feleslege a szegények szükséglete, superflua divitum necessaria pauperum. A XV. században érezték tehát már azt, hogy az a jómódú ember nem mehet el a szegény mellett észrevétel nélkül s hogy a vagyon nem lehet öncél, hanem annak feleslegéből az éhezőket, a nyomorgókat, a szorult helyzetben lévőket istápolni és segélyezni kéli. 63*