Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-79

410 Àz országgyűlés képviselőházának 79. ülése 19h0 február 1-én, csütörtökön. Taylor-rendszerrel és más munkaszervezési se­gítséggel a mezőgazdaságban, ezeket nincs módunk már ól-holnapra alkalmazni úgy, amin* ezt megtehetjük sokkal inkább az ipari ter­melésben. Ennek folytán nyilvánvaló, hogy a probléma sokkalta kényesebb a mezőgazdaság­ban, mint aminő az ipari termelésben és én nem győzöm eléggé dicsérni a földmívelésügyi kormány bölcsességét, amely abban jelentke­zett, hogy a valóságban a lehetőséget megte­remtve országszerte, az ország minden részé­ben, minden agrártermelési ágban, minden munkanemben a minimális munkabérek meg­állapítására, — kötelező normákat mégsem írt elő magában a törvényben. Ezt azért sem tehette meg, mert az iparban talán megvan a mód arra, hogy egységes minimális munka­bérekkel dolgozzunk, — ott is sok baj van vele — de az akadályok légiója szegül ezzel szembe a mezőgazdasági termelés körében. Tisztelettel kérek félóra meghosszabbítást. Elnök: Méltóztatnak a kért félóra meg­hosszabbítást megadni? (Igen!) A Ház a meg­hosszabbítást megadja. Laky Dezső: Ismétlem, hogy a mezőgazda­ságban nincs meg a mód a termelés olyanará­nyú gyors átalakítására, mint az iparban. Ám nem szabad a kérdéseket mindenkor a ma szemszögéből vizsgálni. Sokszor indokolt az, ha messzebb villan a kutató merész tekintete és próbál olyan lehetőségekkel számolni, ame­lyek nem tartoznak az ábrándok világába, hanem megfelelő körültekintéssel, gondosság­gal és mérlegelés útján közelebb hozhatják egy boldogabb jövendő korszakát hozaáink, mintsem talán azt magunk is gondoljuk. Jól tudom, t. Ház, hogy az ipar és mező­gazdaság között olyan, a két foglalkozási, a két termelési ág belső természetében rejlő különbségek vannak, amelyek folytán nagyon nehéz őket egyformán egy mikroszkopikus lencse alatt vizsgálat alá venni. Az a tény pél­dának okáért, hogy az iparban módunk van a termelő munkát bármikor megszakítani és kezdeni, vagy folytatni s ezzel szemben a me­zőgazdaságban a természet szabja meg a munka egymásutánját, amely szerint a munkát vé­gezni kell; (Ügy van!) az a tény, hogy az ipar­ban rendszerint egy telepihelyen kell dolgozni, míg a mezőgazdaságban a telephely szakadat­lanul változik; az a tény, hogy az iparban az oda akkumulált tőke segítségével szinte a vég­telenségig tudjuk növelni a termelés mennyi­ségét, a mezőgazdaságban pedig: bármennyi tőkét hordunk is bele, bizonyos határon túl a föld csökkenő termelékenysége mutatkozik, mind azt jelzi, hogy más a helyzet az egyik és a másik termelési ragban, olyan különbségek vannak bennük, amelyeket könnyűszerrel nem lehet áthidalni. De ennek ellenére, azt hiszem, hogy mégis hibát követnék el, ha felelősségem tudatában rá nem mutatnék arra, hogy meggyőződésem szerint vannak még a magyar mezőgazdaság­ban olyan rejtett értékek, amelyek nem tár at­tak fel teljes mértékben és amelyek feltárása nemcsak az egyes gazdáknak eleven érdeke és kötelessége, hanem azon túl az egész magyar egyetemes közgazdaság fellendülését is előse­gítheti. Egy régebbi munkámban számításokat végeztem arravonatkozólag, hogy egyik-másik nyugati államban a mezőgazdaságban hogyan növekedtek a termelési átlagok és ezzel szem­ben milyen változást mutat Magyarországon a termelési átlag. Végtelen sajnálattal kell megállapítanom, hogy míg egyes államokban pl. a búzatermés átlagos hozama 50—60 év alatt 160—180 százalékkal nőtt meg, addig a magyar mezőgazdaság, ha nem is egészen egy­helyben topogott, de csak nagyon csekély lé­pést tett előre attól a vonaltól, ahol 50—60 évvel ezelőtt volt. (Felkiáltások jobbfelöl: Saj­nos, így van!) Van-e értelme annak, hogy az egész magyar mezőgazdaság s az egész magyar gazdaságpolitika ne vonja le ennek a helyzetnek a tanulságát és ne igye­kezzék bekapcsolódni végérvényesen azokba a nagy, hatalmas szellemi, tudományos és gya­korlati mozgalmakba, amelyeknek nyíltan be­vallott, sokfelé már elért célja az, hogy a me­zőgazdaság termelőképessége soha nem sejtett arányokban növekedjék? T. Ház! Magyarországon az ipari forrada­lom korszakát, amelyet ezen a néven tart a tudomány nyilván, 120—140 évvel később éltük át, mint Anglia és más nyugati államok. Fel­vetem a kérdést, vájjon indokolt-e ugyanilyen időbeli késést elkövetni, amikor a mezőgazda­ság forradalmosításáról van szó. Amikor a mezőgazdaság számára rengeteg olyan új el­járás, módszer keletkezik a kémia és más tu­dományok révén, melyeknek segítségével a mezőgazdasági termelés hozamát hatalmas nagy arányokban növelni lehet? Higyje el ne­kem a t. Ház, nem az a döntő a mezőgazda­ságnál, hogy milyen árat érünk el a termei­vényeinkért. Roppant könnyű ennek a felfo­gásnak helyességét megcáfolni. Hiszen nyil­vánvaló az, hogy a magas ár, ha kis terméssel együtt jár, a gazda szempontjából semmi jót nem jelent. Az ideál az, hogy többet tudjuuk termelni, az árakat pedig legalább egy nívón tartsuk meg és ezen az úton tudjunk a közgazdaságnak többet használni. Ha a ma­gyar mezőgazdaságban ez a fordulat egyszer bekövetkezik, — mint ahogy tessék elhinni, ennek, ha törik, ha szakad, be kell következnie — (Ügy van! Úgy van! a jobboldalon.) abban a pillanatban nem lesz probléma többé az, hogy a mezőgazdasági munkás számára tu­dunk-e vagy sem több munkabért adni. Ahol több a kereset, ott szívesen ad a gazda a mun­kásnak szintén többet, (Ügy van! Ügy van! jobb felől.) És hogy ez így van, ezt röviden igazolni fogom még az utolsó nem túlontúl agrár kon­jünktúrás éveknek számaival is. T. Ház! Nem könnyű megfogni a mező­gazdasági munkabérek problémáját. Nem könnyű elsősorban azért, mert mint már érin­tettem, nagy szerepet játszik a bérekben a ma­turáljellegű^ rész, melynek az önköltségi, akár használati érték szerinti számítása meglehető­sen nehéz és sok vitára ad alkalmat. Ha azon­ban arra hivatkozom, hogy a földmívelésügyi minisztérium igen jeles hírszolgálati osztálya által közzétett munkabérstatisztikából egészen világosan kitűnik, hogy a gazdasági cselédek készpénzbére ha nem is nagy mértékben, de állandóan nőtt 1933—34 óta, akkor már rámu­tattam arra, hogy a gazdaközönség önszántá­ból juttatott valamit annak a munkáselemnek, amely hozzá a legközelebb áll, amelyhez sok tekintetben őszinte patriarchális közösség fűzi, sokszor sok, többszáz esztendő családi kapcso­lataira is támaszkodva. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Nekem különösen feltűntek a sta­tisztikában az 1939. évi számok. Míg Magyar­ország egyéb részeiben a cselédbér pénzrésze évente 40—60, s legfeljebb 80 pengő, addig ez­zel szemben azokban a járásokban, amelyek a bécsi döntés után kerültek hozzánk, a kész­pénzbér magassága sokkal nagyobb. Látunk 150—160—180 pengős készpénzbért is, olyan bé­reket tehát, amelyekre sóhajtva gondol talán

Next

/
Oldalképek
Tartalom