Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.
Ülésnapok - 1939-68
120 'Az, országgyűlés képviselőházénak 68. ülése 1939 december 15-én, pénteken. lakásadók egészséges albérlőkkel vannak egy szobában. De ennek a kérdésnek számtalan ilyen szörnyű variánsát tudnánk idetárni. Es nincs menekülés, mert az az uralkodó elv, hogy az erkölcsileg veszélyeztetett gyermekkel, addig, amíg nem bűnöző a törvény szavai szerint, nem törődnek, illetőleg az elmebajost, amíg valakit meg nem fojt, nem viszik el a veszélyeztetett család közelségéből. Ebben az esetben is, — hogy népies kifejezéssel éljek — ameddig ki nem köpi a tüdejét, addig el sem lehet kezdeni a kálváriát a tüdőbajos elhelyezése érdekében. De akkor is milyen eredményűvel? Az indokolás megmutatja: kevés a hely, nincs kórház, nincs gondozó, nincs szanatóriumi ágy; a 13.500-as ágy szükséglettel szembenáll az 5268-as ágylétszám, tehát 61%-os hiány van. Külön probléma még az, hogy nem ikérik a fertőző családtag kórházba utalását azok, akiknek egy parányi viskójuk vagy egy talpalatnyi földjük van, mert inkább vállalják azt, hogy a. fertőzőképes családtag 6—8 gyermeket megfertőzzön, mintsem vállalnák azt a költséget, amely az ő exisztenciális romlásukat jelentené. Én sem tudom a mai viszonyok között elképzelni, hogy ezt a 13.000-es ágyszüksésrletct máról-holnapra előteremtsék, de mégis volna egy módja az otthoni elkülönítésnek: a, megfelelő kislakás, ahol azután megfelelő egészségi neveléssel a család maga is szeparálni tudná a beteget a többinek a megmentésére. Ott azonban, ahol 6—8—10 tagú, sőt még ennél nagyobb létszámú családok vannak egy szobában összezsúfolva, ennek az otthoni szeparálásnak semmiféle lehetősége nincs. Ez is belügyi, szociális és egészségügyi kérdés: a jó és tágas kislakások építése, amelyek tekintetében egészen különös irányzat uralkodik az utóbbi időkben. Elismerik azt, hosry a közületnek kötelessége kislakásokat^ munkáslakásoka 3 ! építeni. Ezt a kötelezettséget azonban úgy hajtják végre, hogy kalitkákat építenek, mert az a néhány négyzetméteres helyiség, amelyet szobának neveznek, másnak valóban nem nevezhető, mint kalitkának. Aki látta az utóbbi évek holland, belga és francia munkáslakásait és összehasonlítja azokkal az új tervekkel, amelyek szerint az utóbbi időben például csak a fővárosban is építettek és most építeni készülnek, az kétségbe esik azon, hogy a munkások igényét a helyes és egészséges lakásra mennyire figyelmen kívül hagyják, mennyire nem veszik tekintetbe. Igényességről beszéltein és ezt az igényességet igen sokan tagadják. Én azt állítom, hogy ez az igényesség emberi jog, a munkaképességhez, az egészséghez való emberi jog. De ez az igényesség részben az állani nyereségét is jelenti az elveszett munkanapok csökkenésében és abban, hogy a közösség által az egyes személyekre fordított állandó kiadások nem mennek veszendőbe, hanem a dolgozó, a munkát produkáló, az adót fizetni tudó munkás szolgáltatásai révén megtérülnek. Az egyre bizonytalanabbá váló megélhetés, a lakáshiány, a lakbéruzsora egy másik következménnyel jár, amelyet azt hiszem, nem figyelnek meg eléggé, illetőleg egyre kevesebb figyelemre méltatnak és ez az, hogy egyre ritkábbá válik a proletár s ág soraiban a fiatal korban kötött házasság. Az a két fiatal, ak nek bizonytalan a megélhetése, aki nem tud egy szoba bútort összehozni, akinek legminimálisabb fehérneműi és ruhadarabjai is hiányoznak, nem tud házasságot kötni, családot alapítani és egészen bizonyos, hogy a venereás betegségek egyik legfőbb terjesztője éppen az, hogy a legszebb fiatalságát élő férfi kénytelen a prostitúcióba menekülni, ahelyett, hogy lehetővé tennék neki, hogy értelmes, tisztességes, becsületes családi életet élhessen. Amíg elegendő munkabér, tisztességes árak és tágas lakások nincsenek, addig ezek a helyes alapelvek elvesznek a megvalósításnál, addig meddő a küzdelem. A küzdelem hasonlít a székely népmese boszorkányához: a társadalom mélysége újra és újra kidobja a népbetegségekben szenvedők tízezreit, hogy újra és újra elölről kezdjük velük a viaskodást. A másik elem, amelynek hiánya szintén hiábavalóvá teszi a legszigorúbb kényszerrendszabályt is, — mert ha ez nincs meg, akkor a beteg minden erővel igyekszik kibújni majd a kényszerrendszabály alkalmazása alól — a betegről való gondoskodás — nem a gyógyítást és az orvosi eljárást értve ezen. Az egyén köteles bejelenteni, köteles kezelésre járni, köteles gyógyíttatni magát, az orvos köteles kitiltani a beteget az iskolából, az óvodából, a munkáltató köteles elbocsátani alkalmazottját bizonyos foglalkozásokból, de ennek az ellentétele nincs meg. Helyes, hogy a beteget szeparáljuk és elvisszük onnan, ahol embertársainak árthat, de először meg kell változtatni a közfelfogást a népbetegségekről, a venereás betegségekről; nálunk például erről csak a frivol élcelődés hangján beszélnek. A tbc a közfelfogás szerint azt jelenti, hogy valaki kisebb értékű ember. A tbcés beteg lígy számít, mintha nemcsak fizikailag, hanem már szellemileg is kisebb értékű volna. Ez azután titkolózásra, menekülésre, a megbélyegzésnek érzett állapotból való futásra vezet részéről s arra, hogy a kényszerrendszabálytól minden eszközzel szabadulni igyekezzék. Ami a kényszerrendszabályokat illeti, nem volna szabad kialakulni a beteg körül mintegy pestises légkörnek, mert ez megakadályozhatja azt, hogy valaha is munkába juthasson, hosry valaha is munkát kapjon. Ebben a helyes közvéleményformálásban szerintem igen nagy feladat jut a zöldkeresztes nővéreknek, akiknek a maguk felvilágosító munkájával kell szembeszállniuk a mostani helytelen közvéleménnyel. A betegről való gondoskodás problémájához tartozik az elbocsátási tilalom is, ahol ez keresztülvihető. Az elbocsátási tilalom olyan formában, hogy a betegnek fenntartsák a munkahelyét s a beteg visszatérhessen munkájába, hiszen a kényszer-rendszabály a gyakorlatban úgyis azt fogja jelenteni, hogy a munkáltató visszaél a beteg csökkeait munkaértékével és mint olcsóbb munkaerőt, bérlenyomásra használja fel. A betegről való gondoskodás második Tényezője az, hogy ha ki kell emelni a beteget mindennapi életéből, mindemnapi foglalkozásaból, akkor a kezelőintézetben való elhelyezés ne az ő gondja és költsége legyen, még akkor sem, ha van egy darabka földje, vagy egy parányi viskója, továbbá hogy kárpótlást kapjon betegsége alatt elvesztett keresetéért. Megtörténhetik, hogy a családfenntartó, vagy az betegszik meg, akinek keresete jelentős tétel ^ a család költségvetésében, indokolt volna tehát, hogy kárpótlást kapjon azért, mert foglalkozásától eltiltják és a gyógyítás ideje alatt keresetképtelenné válik. A kényszer-rendszabály; a másik oldalon csak ezzel az ellentétellel járhat. Több gondot kellene továbbá fordítani^ a gyógyiskoláknak, nevelőintézeteknek felállttá-