Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-67

i Az országgyűlés képviselőházának 67. zését nézzük a kérdésnek, valóban eljutunk oda, hogy nem lesz idővel egyetlen olyan úgy­nevezett zárt fertőző tbc-beteg sem, akit ide­jében ne vehetnénk kezelésbe. Méltóztassék el­képzelni, mit jelent ez számokban, ha arra gondolunk, hogy ebben az országban 130.000 az olyan fertőzöttek száma, akikről a halálozási számok kapcsán beszélhetünk. Egy másik rendelkezése a törvényjavaslat­nak, amely ebbe az úgynevezett egészségvé­delmi szervezet tökéletesítésébe tartozik, a bábákról való gondoskodás. Bizonyára velem­együtt sokan vannak igen t. képviselőtársaim közül olyanok, akik, amikor a törvény indoko­lását és az ott felsorolt adatokat olvasták, bor­zalommal látták, hogy Magyarországon a szü­letendő csecsemőket milyen abszolút szerény színvonalú bábák kezére bízzák. Nem akarom a bába-kart érinteni a maga egészében, csak azokról beszélek, akik a színvonalon alul van­nak, pedig a születések 84%-a a bábák kezén megy át és mindössze 16% az, ahol igénybe­veszik a szakorvosok segítségét, illetőleg köz­reműködését. A törvénynek az a rendelkezése és az a cél­zata, hogy a bába nem nevezhető ki olyan örö­kösen és olyan elmozdíthatatlanul, mint ahogy az a múltban történt, hanem hatósági enge­délyhez, mondjuk, letelepedési engedélyhez van kötve a működése, amely visszavonható tőle abban a pillanatban, mihelyt a törvényben említett továbbképző lehetőségeket nem veszi igénybe. Hiszen, mint mindenütt, itt is az a baj, hogy egyszerű gyakorlat útján, a múltban a tisztifőorvos által bábának minősített ma­gánbába, vagy pedig egy bábatanfolyamot va­lamikor elvégzett egyén a maga képesítése alapján dolgozik a nélkül, hogy továbbképezné magát, vagy a korszerű fejlődéssel lépést tar­tana, megmarad azon az intelligencia fokon és azon a kezelési fokon, amelyet pedig az élet, különösen a higiénia fejlődése tulajdonképpen évről-évre túlhalad. Rettenetes az az adat, amely arról beszél, hogy a körülbelül ötezer bábából talán ezer van olyan, aki valóban megüti a korszerű mér­téket. Rettenetes volna, ha nem tudnánk, hogy az intenzív bábaképzés további szervezetének, a bábajövedelem felemelésének, illetőleg ren­dezésének a belügyminiszter úr kizárólagos hatáskörébe való utalása együttesen jelentik azt az intézkedés-sorozatot, amelynek nyomán bizonyára elérjük azt, hogy a jobban fizetett bábákra, a jobban képzett bábákra idővel egé­szen nyugodtan rábízhatjuk az új nemzedék születését. Égy ilyen rendelkezése ennek a törvényja­vaslatnak még az is, ahol a patika jogról, ille­tőleg patikák kötelező felállíthatásáról szól. A törvényjavaslat ugyanis kimondja azt, hogy a belügyminiszter, illetőleg az illetékes szervei hivatalosan is megállapíthatják, — tehát a nél­kül, hogy ott kérelmezné valaki a patikát — hogy valahol patikára szükség van. Ebben az esetben országos pályázatot írnak ki és szem­ben az eddigi helyzettel, a közigazgatási ható­ságok helyett szakhatóság, tehát a belügymi­nisztérium intézkedik, illetőleg az Országos Közegészségügyi Intézet. Ez szintén megnyug­tató abból a szempontból, hogy végül a patika­felállítási jogot, illetőleg ennek a lehetőseget olyan hatósági szerv véleményezi, amely a kér­désekhez ért, mert hiszen a patifeakérdés nem­csak közigazgatási kérdés. T. Házi Amint bevezetőmben, említettem, ülése 1939 december ÍU-én, csütörtökön, 107 ennek a törvényjavaslatnak a rendelkezéseit három szempontból tettem vizsgálat tárgyává: szociális szempontból, a személyes szabadság­nak a közérdek szempontjából való korláto­zása szemszögéből, végül pedig az egészségvé­delmi szervek és intézmények fejlesztése szem­pontjából. Kiegészítésül legyen szabad ezzel kapcsolatban az illetékesek figyelmét a követ­kező közkérdésekre felhívnom. A közegészségügyi kérdés, a közegészség ápolása nemcsak állami feladat, hanem első­rendű társadalmi feladat is. örömmel üdvözöl­nénk a jövőben további olyan törvényjavasla­tokat, amelyek azt céloznák, hogy mindannak, ami eddig történt a közegészség ápolása te­rén, a szükségessége és hasznossága a közvé­leménybe valahogyan átitatódjék. Itt elsősor­ban a nevelőtevékenységre kívánok utalni és örömmel állapítom meg, hogy az előadó úrtól kezdve az előttem szólottak is mind megemlí­tették ezt a kérdést, ki a népművelés kapcsán, ki a középiskolák kapcsán, ki a legáltaláno­sabb nevelés kapcsán. Én két kérdésre hívnám fel a figyelmet. Az egyik általában a köz­egészségügyi nevelés hatályosabbá tétele úgy az iskolákban, — ahogy az előttem szólók is mondották, — mint a főiskolákon, valamint a levente-intézmény révén, amely a maga egy­milliós taglétszámával hazánknak tulajdon­képpen legszervezettebb és legnagyobb tömegű intézménye, (Ügy van! a középen.) végül pe­dig gondolnék arra, hogy a túlságosan elbur­jánzott társadalmi egyesületek működését a közérdek szempontjából olyan korlátozás alá kellene vetni, hogy a közfeladatokból bizonyos részt végezzenek el. A legelső és legelső­rendűbb ilyen közfeladat az egészségügyi fel­világosítás, illetőleg az egészségápolásra való rászorítás. A mintegy 18 ezer egyesület bizo­nyára nem fog megszűnni akkor — vagy ha megszűnik ennek következtében közülök egy­néhány, akkor az is helyes — ha feladatukká tesszük azt, hogy az év különböző szakaiban központilag megadott tartalommal és módon minden esztendőben az egészség megőrzését ismertető és a betegségekről felvilágosító elő­adássorozatokat tartsanak. így elérhetnénk az állami igazgatással és társadalmi segítséggel, egynéhány pengő közköltséggel azt, hogy min­dig általánosabbá és általánosabbá váljék az egészségről, mint kincsről, az egészségről, mint nemzeti vagyonról alkotott közvélemény. De ehhez szükséges még az is, hogy a már meglévő és fejlesztés alatt álló közegészség­ügyi intézményeinket és szerveinket is megis­merjék az emberek. Egy tapasztalatomat va­gyok bátor említeni, azt, t. Uraim, hogy 1927-ben és 1928-ban, legutóbb pedig 1938-ban módomban volt száz és száz budapesti, tehát — ahogy mondani szokás — általában intelli­gensebb, városiasabb tanonc életét megfigyelni abból a szempontból, hogy ugyan mennyire tudják azt, hogy melyek azok a lehetőségek, amelyekkel az egészségüket fenntarthatják, ápolhatják. A statisztika ebből a szempontból rendkívül szomorú, mélyen t. Uraim. 1927-ben és 1928-ban, amikor a Társadalombiztosító In­tézet első tanoncnyaraltatási akcióját vezettük mi, cserkészek, ezer ember fordult meg a ke­zünk alatt, ezeknek 88 százaléka nem tudta kö­zelebbről, hogy mit jelent számára az Oti., ho­gyan kell a szakorvosát igénybevenni vagy ki a lakásához legközelebbi körzetorvos. Itt tehát egy óriási lehetőség volt a számukra, de nem vették igénybe. Ez a kísérlet, amelyről most beszelek és az, amelyet 1938-ban sajái­nevelésü fiatalembereinkkel végeztünk,, azt

Next

/
Oldalképek
Tartalom