Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-63

720 Az országgyűlés képviselőházának 68, ülése 1939 december 5-én, kedden. az ilyen kamarai keretek közé valö beszerve zeset. Természetesen generális kérdése a magyar nemzetgazdaságnak is, hogy a jövőt illetően ezeket a nagy problémákat hogyan oldjuk meg. Az természetes es világos, hogy a történeti fejlődést figyelemmel kell kísérnünk ahogyan Bassay Károly t. képviselőtársam mondotta A történeti fejlődés Magyarországon inkább követendő, mint másutt egyebütt, azért is, mert a magyar nép az ő lelkületénél es kultúrájánál fogva önkormányzati szellemtol telített (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) s ez az önkormányzati szellem az, amely meghatározza bizonyos fokig, hogy a kereteket és szervezeti formákat is hogyan kell felépíteni. Ha mar a dolog úgy áll, mint ahogyan nem kétséges, hogy úgy áll, (hogy a szabad szervezkedésnek vége van, akkor azok a keretek, amelyek közé a magyar munkásságot törvényes formák között be akarjuk iktatni, kell, hogy biztosítsák a magyar munkásság számára az önkormányzati lehetőséget. A magam részéről nem tudok elképzelni olyan munkásszervezetet, amelynek élén ne munkások állnának és azt ne munkások vezetnék- (Ügy van! Ügy <űanl) De világos, hogy nem osztozhatom abban a felfogásban, amelyet Jfeyer Károly t. képviselőtársam fejtett ki, hogy ne nyúljon a munkásüerdéshez az, akinek nem volt még kalapács a kezében, (Egy hang a balközéven: Sarló is?!) mert nemcsak tiszteletreméltó dolog, de kötelessége is a tanult embernek, hogy a magyar munkásságot szellemi irányítás alá vegye, természetesen a kor követelményeinek, a magyar nemzet egyetemes érdekeinek megfelelően, de különösképpen kötelessége, hogy irányítsa és segítse a magyar munkásságot az erkölcsi alapok kimunkálásában. (Helyeslés és taps a jobboldalon, a középen és a balközépen.) Én úgy hiszem, hogy az igen i. képviselőtársam túlment azon a határon, ameddig a mun.kájs gondolkodásának el kell mennie, mert hiszen éppen a marxista munkásszervezkedés volt az, amelyben legtöbbször nem a munkások vezették és irányították a szervezkedést, (Egy hang a jobboldalon: Üzletet csináltak belőle!) mert a legkevésbbé állottak magyar munkások az élen, vagy ha álltak is, nem mindig a vezető szerep jutott számukra. Hogy ez így van, azt bizonyítja az 1918-as katasztrófa, mely a magyar munkásságot érte, mert állítom, hogy ha 1918-iban az akkori munkásszervezetek élén magyar emberek, magyar munkások állottak volna, akkor ettől a nagy katasztrófától megmenekült volna Magyarország és a magyar munkásság is. (Taps.) Ekkor, ezekben a, történelmi időkben, a magyar munkássággal olyan ódiumot vállaltattak, amelyekben a magyar munkás legkevébbé volt hibás, inkább az akkor uralkodott általános közszellem volt a hibás, hogy a magyar tanult ember valahogyan dehonesztálónak és magához nem illőnek tartotta a munkáskérdéssel való foglalkozást, azt, hogy a munkásságnak segédkezet nyújtson és azt irányítsa, hogy így a magyar munkásság ne lett volna ráutalva a külföldről importalt idegen vezetőkre. (Ügy van! Ügy van!) En a magyar munkásságot ebben a minőségemben is szeretném hasonló katasztrófájától a jövőt illetően megmenteni. Amikor azt mondják, hogy a kormány partnak, illetőleg a kormányzatnak nincs kialakult nézete és felfogása a munkáskérdés megoldásáról, (Bencs Zoltán: Dehogy nincs!) akkor azt mondom, hogy azoknak, akik ezt állítják, meg kevesebb e tekintetben a kialakult nézetük, hogy ezt a nemzetgazdasági és nemzeti szempontból egyaránt fontos kérdést miképpen oldanák meg. Természetesen az olyan törekvéseknek, amelyek a régi liberál-kapitalista társadalmi és gazdasági rendszer átállításával íoglalkoznak, fontos és szükséges volna, hogy íigyelemmel kísérjék Európában és az egész világon ebből a liberális-kapitalista gazdasági és társadalmi rendből az átmenteni igyekvest, mert hiszen e tekintetben kísérletezések történtek világszerte, azonban olyan kialakult álláspontot, vagy formulát, amelyre azt lehetne mondani, hogy tökéletesen bevált, vagyis, hogy a tőke és a munka viszonyában o yan rendszer kiképzése és kialakulása már eletbeléptettetett volna, amely ezt a súlyos problémát már megoldotta, ma még nem ismerünk. A kísérletezések többé-kevésobó jó vagy rosszeredményűek. azonban nekünk magyaroknak, akik nemcsak külpolitikailag élünk exponált helyen a Duna medencéjében, hanem egyéb vonatkozásban, történelmi tradícióinknál fogva, a szentistváni állameszménél fogva is, amely kötelező erővel hat a magyarságra, látnunk kell, hogy ebből a gazdasági liberalizmusból az átmenet egy másik végletbe, az államkapitalizmusba, vagy az államszocializmusba, nagy veszedelmet rejt nemzeti szempontból magában. Mi tehát ilyen kísérletezésekbe Magyarországon, nézetem szerint, ne fogjunk, hanem a középutat kell keresnünk és a történeti fejlődésben a tőke és a munka viszonyára nézve a kooperációs álláspontot, az egymásrautaltság álláspontját kell elfogadnunk. (Úgy van! Ügy van!) Vagyis a tőke és a munka viszonyában a rendteremtés, a termelés, a tökéletes alkotás szempontjából és a munkásszervezetek jövokiépítését illetőleg gazdasági életünknek a liberális-kai) italista rendszer termelési szempontjaival és formáival szemben egy, hogy úgy mondjam, a keresztény állami és társadalmi bölcselet alapján álló ós annak megfelelő erkölcsi alapon felállított logikus rend szükséges, amelyben a tőke és a munka kooperálása érvényre juthat, s amelyben a munka és a tőke szerepe olyan kiegyenlítést nyerjen, hogy a munka értékelése és megbecsülése minden körülmények között biztosítva legyen. Természetesen itt az államhatalomra, magára a kormányzatra hárul óriási feladat, hogy ezekben a kérdésekben, ha kell irányító, ha kell végrehajtó szerepet is játsszon, mert hiszen a két szembenálló fél a tőke és a munka, illetőleg azok képviselői bizonyos tekintetben kötelesek egymással megegyezni. A termelés és az ország érdekében nem nélkülözhetők a munkásszervezetek, amelyek szakmánként önkormányzati alapon megszervezkednek, de nem nélkülözhetők a munkaadói szervezetek sem, amelyek szintén érdekeik alapján kell, hogy szervezkedjenek, de nem nélkülözhető maga az államhatalom sem, amely bizonyos tekintetben, ha szükség van rá, a kiegyenlítőnek, a bírónak a szerepét is vállalja. Nagyjában körülbelül ezek volnának azok a keretek, amelyekbe be kell illeszteni a fejlődés törvényeinek megfelelően azokat az alapokat, amelyeket ki akarunk munkálni. Természetes és világos, hogy ha mi ebben a kérdésben olyan messze megyünk fantáziánkban, amely a gyakorlati életnek nem felel meg, ez csak bajt okozhat. Ma tudjuk nagyon jól, hogy az iparügyi minisztériumban a magyar munkáskérdéssel elég behatóan foglalkoznak és hogy az