Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-62

Az országgyűlés képviselőházának 62. ülése 1939 december 4-én, hétfőn. 637 A munkaszolgálat kérdésében tett azt a javaslatát is csak helyeselni tudjuk, hogy a munkaszolgálatot az érettségizettekre nézve kötelezően el kell rendelni. Egy ilyen táborban a testvéri egyesülésből, a testvéri együttélésből szociális virágok fakadnak, ezek közelebb hozzák egymáshoz az embereket s ebben az egymásrataláltságban a nemzet feltétlen értéket lel. Ehhez még azt szeretném hozzáfűzni, igen helyes volna, ha a magyar mérnöki karnak, különösen pedig a magyar mérnökifjúságnak lehetővé tennék, hogy olcsó utazások révén megismerkedjék a külfölddel, hogy tapasztalatokat gyűjtve, azokat itthon értékesítse, mint ahogy ezt a nagy magyar, Széchenyi István tette. Széchenyi István egy alkalommal Athénben Járt és fenn az Akropolison csodálta a múlt idők porladó romjait. Ábrándos lelke •csodálta a márványromokat, szemlélte a multat és ebbe a múlt-szemléletbe hirtelen betoppant egy virágzó görög leányka. Ebben a pillanatban a múlt elesett. Ott állt a jelen és a jövendő minden ígéretével. Erről a jelenetről írja Széchenyi István, hogy abban a pillanatban a multat halálnak tekintette és a jelent és a jövendőt életnek. Megállapította, hogy a múlt csak a rosszak halmaza, amelyet még siratni sem szabad, mert a sírás elvon az alkotástól s talán akkor tette Széchenyi István azt a bölcs megállapítását, hogy a múlt elesett Tiatalmunkbóí, de a jövendőnknek urai vagyunk. Ez azonban nem zárja ki, t. Ház, azt, hogy a multai ne foglalkozzunk. Az élet örök körfolyam, amelyben csak átváltozások vannak és fejlődés csak ott lehetséges, ahol van tradició. A nagyvárosnak nagy temetője van és a temető, mint ahogy Nyirő József mondja, a soha ki nem alvó élet álarca csak. Ilyen a politikai és a történelmi múlt is: a soha ki nem alvó élet álarca, csak egy a kérdés, az, hogy , M mit lát az álarc mögött, mert nem léz nézni, hanem látni is kell és a látáshoz világosság, szem kell. Ezt nevezem, én történetszemléletnek és politikai szemléletnek. T. Ház! A ma szemlélete egészen más, miiit a tegnapé. Nem érzelmi túláradást kell keresnünk a történelmi múltban, mert akkor a józan okoskodás képessége csődöt mond, de nem fektethetjük puszta észszerűségre sem a történelmi szemléletet, mert aki nem látja meg az érzelmek fontos szerepét, az gyéren fog cselekedni, hiszen az értelmiség sokszor megbénítja a tetterőt. Bizánc tragédiája is ez volt, mert elveszett az a nép, amelynek több az esze, mint a jelleni; ereje. Itt domborodik ki a nemzeti történelmi múltnak fontos szerepe: a múltnak okul kell állania, a múlt mutasson biológiai, esztétikai, érzelmi, értelmi okokat, egyéni és tömegerőket, mutasson illúziót, mutasson előítéletet, mert az olyan egyén, akiben ez nincs meg, az rosszul érzi magát a társadalomban, csak a magány a menedéke; pedig akinek lelke nincsen anyás •szeretettel beleágyazva a nemzet történeliméneki a múltjába, az lpusztul, mert egy nép erkölcse nr.ndig a múlt műve. A holnap, a tegnap és a ma ki virágzása, a mi fiaink, a mi erkölcseink szerint fognak élni, nem közömbös tehát, hogy mit adunk át a jövendőnek. Mi a holnap ki virágzásáért dolgozunk, jövendőnk urai akarunk lenni s ha ez így van, akkor ne siránkozzunk a múlton, hanem okuljunk belőle, hogy építhessük és szolgálhassuk a jövendőt. Ha régi történelmi kútfők között és a politikai múltban kutatunk, azt látjuk, hogy a múlt bizonyítékát adta annak, hogy az emberiséget a legősibb idők óta érdeklik a politikai tények. Az énekmondók anyaga, az eposzok, a mondák anyaga rendszerint államtörténeti politikai tények. Szekfü Gyula azt mondja, hogy politika azóta van és azóta tartja lenyűgözve az emberiséget, amióta az emberek családokban és családokból összetett közösségben élnek. Amikor tehát a nép széles rétege politizál, akkor egy ősi ösztönnek tesz eleget. Nem tehet róla, hogy szeret bírálatot, ítéletet mondani, hiszen a múlt szemléletére, a politikai és történetszemléletre azért is szükség van, hogy megkeressük nagyságunk és hanyatlásunk okait, amelyeket sohasem magunkon kívül kell keresnünk, hanem elsősorban önmagunkban; és ha mi a bírálgatás közben természetes, egészséges szemlélettel a történelmi

1 héroszokban is meglátjuk a hibát, — hiszen nem voltak azok emberist ének — akkor a ma élő politikusoknak igenis el kell bírniok a bírálatot. Nekünk, amint Matolcsy igen t. képviselőtársam mondotta, ellenzéki kötelességünk keményen bírálni a kormányt, de ezt csak annak van joga, aki meggondoltsággal, komolysággal és felelősségérzettel kezeli a nép sorsát, a nemzet alkotmányos előretörését, mint ahogyan mi Közép-Pest megyében, Zalában és Bácskában ezt iparkodunk cselekedni. Nem az a mozgalom é-si nem az a párt a legerősebb, amelynek legtöbb képviselője van, amely esetleg a legtöbb plakátot ragasztja ki a választás alkalmával, vagy a leghangosabb propag-andát fejti ki, hanem az, amely a legkiegyensúlyozottabb, amely a legfegyelimezettebb és minden ízében magyar, (Úgy van! Ügy van!) aki nem áltatja magát »Régi dicsőségünk éji homályá«-val, hanem látja a múltban az erőt és a bölcseséget, hogy tanuljon belőle, látja a szépet és a jót, hogy kövesse, észreveszi a rosszat, hogy javítson és okuljon, a csúnyát, hogy szépítsen, a bűnt, hogy megrettenjen, az erényt, hogy jellemét fejlessze, egyszóval minden negatívumot és minden pozitívumot, mert az egyoldalúság nem történelmet alakító népek sajátja. Aki ezt látja, annak joga van a nemzet előretörésében^építésében részt venni. Azt mondja a költő: »Századok hiába birkózának velünk Most egy év ölne-e meg? Oroszlánokkal vívtunk hajdanában, Most e tetvek egyenek-e meg? Föl nemzetem, fiöl, jussanak eszedbe Világhódító híres őseid! Egy évezred néz ránk ítélő szemmel Attilától egész Rákócziig.« Ez az évezred kötelez bennünket arra, hogy amikor a nép és a nemzet sorsáról van szó, akkor ne nézzünk pártsérelmeket és ne nézzünk pártérdekeket. (Horváth Géza: Ez igaz!) Vegyük tudomásul a Ház minden oldalán, hogy ha nemzetünk és fajtánk érdekét, előretörését ezen a helyen, ebben a kicsiny, de fegyelmezett politikai csoportban veszélyeztetve látjuk, akkor mi ellenségei leszünk édesapánknak is, mert azt mondjuk, hogy: »A nagy világon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élnünk, halnunk kell« — és mi élni szeretnénk, mert meghalni tudunk. Ilyen érzések és gondolatok élnek bennünk akkor, amikor mi erről a helyről felszólalunk. Nem is tudunk a rideg ész szavával politizálni, mert szívemberek vagyunk, akik a 86*