Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-60

Az országgyűlés képviselöházámik 60. megengedhetővé, hogy egy öt- vagy hatéves ínségnek kelljen jönnie ahhoz, hogy a magyar társadalom, vagy a magyar állam kiteimelje -a maga szociális szakembereit; nem teszi megengedhetővé ezt sem az idő, sem az esetleges háborús konfliktusok után támadó újabb megrázkódtatások, sem pedig az a rettenetes öszszeg, amelybe egy ilyen minden módszeres tanítás nélküli szakképzett gárda kerül. Mi a feladatunk tehát? Mi az egész mostani felszólalásom lényege? Az, hogy elsősorban ki kell termelni az állami szociális feladatok, különösen pedig a gondozási feladatok számára magában a közigazgatásban, — és pedig úgy városi, mint falusi viszonylatban — továbbá a társadalomban a szociális munka számára szakképzett munkaerőket, másodsorban a szakképzett munkaerőket az eddigi tapasztalatok felhasználásával központi irányítás mellett kell felhasználni ennek az epidémikus szegénységnek, a mai városi és falusi proletariátusnak felszámolására. T. Ház! A szociális problémák jellegzetes sajátossága az összefüggés a gazdasági, egészségügyi, nevelési és egyéb okokkal. Tehát annak, aki a szociális okozókat, vagy még inkább a gyógymódokat meg akarja találni, a különös rátermettségen, az életviszonyok és emberek ismeretén kívül hatalmas területet kell ismernie. Ez a tudás pedig előzetes kiképzés nélkül csak autódidakszis útján, nehezen érhető el, vagy ha elérhető, mint az előhb mondottam — igen drágán és kétesen érhető csak el. Egészen természetes lesz tehát az első követelmény, amit hangoztatok, hogy az általános közigazgatási képzettséghez azoknak, akik akár a városban, akár a vármegyében a szociális feladatok ellátását irányítják, éppen olyan szakképzettséget kell adni, vagyis olyan szakképzettséget kell .tőlük megkívánni, mint ahogyan pédául a közegészségügynél a legjobban képzett általános tudású orvosnál is különös képesítést kívánnak meg akkor, ha az illető a közegészségügy terén mint tisztiorvos akar működni. Elképzelhetetlen dolog, hogy egy megyében > vagy városban az egyik resszortból — mondjuk ipari resszortból — átkerüljön egy ember a népjóléti ügyosztályhoz vagy a közjóléti előadói tisztséghez és ennek az embernek r gondjára és felelősségére legyen bízva száz és száz, vagy ezer és ezer család olyan szociális kérdése, amely hatalmas tapasztalatokat, hatalmas előtanulmányokat és hatalmas erőfeszítéseket kíván még a legkitűnőbb szakembertől is. Éppen úgy azonban, mint ahogyan sürgetnünk kell a szociális szakképzettséget a vármegvei és a városi közigazgatás vezetőméi, úgv kell sürgetnünk a szociális szakképzettséget a falu hivatott vezetője, jegyzője számára is, amely szakképzettségnek természetesen csak akkor lesz valami értelme, ha megvalósul az a sokszor beígért jegyzői tehermentesítés. A jegyző szociális szakképzettségéhez hozzátartozik az, hogy a jegyzői tanfolyamoknak ma kizárólag adminisztrációs és jogi anyagát gyakorlati szociális tanulni- és tennivalókkal bővítsük ki és ott ismertessük meg azokat a gyakorlati módszereket, amelyekkel a falu jegyzője valóban képes falujának elesett embereit módszeres munkával felemelni, vagy képes az adminisztráció ellátásán túl a falura érkező, vagy a falut érintő nehéz gazdasági válság elől a maga népét szociális téren megvédeni. Meg kell említeni azt, hogy a jegyzői kar igen ülése 1939 november 30-án, csütörtökön. 573 nagy része, amennyiben ideje engedi és kedve, érzéke van hozzá, ma is igen értékes nepieiemelo munkát végez. Ennek a munkának eredményességé azonban rendszerint csak egy elet tapasztalatai után lehetséges és végül a saját ötiecéböl megtalált módszereken túl, éppen a módszeres Kiképzés hiányában, kive Leies esetektől eltekintve, természetesen nem érhet. A kiképzési rendszert azonban tovább kell építeni. Ulyan végrehajtó közegeket kell nevelni, akik közvetlenül az egyénig és családi gondozás terén működnek. A való élet azt mutatja, hogy sokszor nem is azért nem következik be egy-egy családnak a szociális elesettségbői való felemelkedése, mert nincs a közelben anyagi eszköz vagy nincs jogszabály, amelynek alkalmazásával fel lehetne emelni a családot, hanem azért, mert az a család egyáltalán nem is ismeri ezeket a lehetőségeket, vagy ha meg is mondják neki, támaszték, pártfogó, tanácsadó nélkül nem tudja használni ezeket, vagy nincs meg már az erkölcsi ereje és türelme ahhoz, hogy (használja ezeket a közület által juttatott eszközöket, ha csak nincs valaki, aki a maga szerető szívével, de egyúttal hozzáértésével is a betegnek kiutalt orvosságot, ha kell, valóban be is adja. T. Ház! Ez tehát azt jelenti, hogy ki kell képezni a közigazgatásilag szakképzett szociális munkaerők és vezetők mellé szociális segédcsapatokat is. Hiszen, ha csak negatív oldalról akarcm megvilágítani a család- és a népgondozás hiányait, egész sorát hozhatom fel azoknak a szociális bajoknak, amelyek ma már az ország közvéleménye előtt közismertek. Hiszen ennek az agrárnépnek helytelen táplálkozása, a saját szükségletüket ellátó háziiparnak teljes elhanyagolása, ilyen negatív hibák, amelyeken mind lehetne segíteni, ha abban a faluban szakképzett ember a maga tanácsaival az egyesek és a családok mellett állana. De tudok a szociális gondozás és a szociális szakképzettség kérdésében pozitív példát is hozni a jelenből és a közelből. A t. Háznak majdnem minden egyes tagja megkapta dr. Esztergár Lajos pécsi helyettes polgármester beszámoló munkáját »A szociális munka útján« című művét, amelyben beszámol a Szatmár megyében és Baranya megyében folyó szervezett szociális gondozó munkáról. Ha ezt a könyvet gondosan elolvassuk vagy ha valakinek megvan rá a módja és ideje, hogy közelről m°gnézze ezt a valóban originális és a maga nemében talán egyedülálló szervezett szociális munkát ott, Szatmárban, ha megnézzük azt a rendszert, aho<rvan ez a szatmári elesett emberek legelesettebbjei között, esetleg egyet1-neq-v csirke vagy liba juttatásával, a háziállat juttatásán át egészen a házépítésig hoírvan ejnnli a családokat fokról-fokra akkor be fogjuk látni, hogy ez a hatalmas és érdekes munka sem mehetne végbe Szatmárban sikeresen, ha annak, aki ezeket az ügyeket intézi, nem állana rendelkezésére egy lelkes és évek óta ilyen irányban kiképzett szociális swr^ezőgáHa. Ha tehát — amit olyan örömmel hallottunk — a kormányzat a belügyiminisz^er úr révén meg fogja teremteni a kor-zerű szociális gondozás anyagi alapjait a család- és népvédelmi javaslat benyújtásával, akkor kétszeresen és időben kell sürgetnünk azt, hogy egyidejűleg, vagy még azt megelőzően meginduljon a hozzávaló szakképzett gárda felnevelése is. Hiszen hiába hozunk törvényeket és hiába fogunk a közüle-