Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-57

Az országgyűlés képviselőházának 57. ülése 1939 november 2U-én, pénteken. 415 lyes! El kell ismerni. XJgy is van!) mivel az «gesz kormányzati rendszerrel, a kormány mai pénzügyi rendszerével és belpolitikájával nem ertek egyet, ezért a költségvetést nem fogadom el. (Éljenzés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Nagy Ferenc jegyző: Vay Miklós báró! Elnök: Vay Miklós báró képviselő urat illeti a szó. (Zaj a baloldalon.) Br. Vay Miklós: T. Képviselőház,! Igen nagy örömömre szolgál, hogy Meskó Zoltán képviselő úr azt a világnézetet vallja, amelyet a választások előtt hirdetett és azt az igazi népi politikát folytatja a parlamentben is, amelyre ígéretet tett annakidején, amikor a választás bekövetkezett. Most azonban, amidőn a költségvetés tárgyalásáról van szó, elfelejtette Meskó Zoltán képviselőtársam a pénzügyminiszter úr figyelmét felhívni arra, hogy nekünk igenis kötelességünk a költségvetést a minimumra redukálni és különösen azokat az improduktív tételeket törölni, mint amilyen az, hogy a képviselőház egyik szektora üres padokkal áll itt. Igenis módot kell találni arra, hogy ne adjunk ki a képviselőházban olyan fizetéseket, amelyek törvényalkotó munkára vannak felvéve, de amelyeket nem arra használnak fel, tehát az illetőktől el kell vonni. {Élénk helyeslés és taps jobb felől. — Csoór Lajos: Mindenkitől el kell venni! Nem kell a képviselő úrnak sem! Magának sem, nekem sem! — Meskó Zoltán: Akik a másik oldalon nem jönnek be, aaoktól is el kell venni! — Csoór Lajos: Ezért a munkáért nem érdemes fizetést adni!) Méltóztassanak megengedni annak megállapítását, hogy Meskó Zoltán képviselőtársam beszédében igen sok helyeseinivalóval találkoztam, azonban engedje meg, hogy nyíltan megmondjam: a mai nehéz és komoly időkben, amikor itt állunk lés a között kell választanunk, hogy a pénzügyminiszter úr pénzügyi politikáját folytassuk-e, vagy pedig a nyilaspárt odavetett pénzügyi politikáját, nem kétséges, hogy ha az ország nyugalmát és az ország termelését továbbra is biztosítani akarjuk, akkor igenis a pénzügyminiszter úr kiforrott pénzügyi politikája mellé kell államink. (Úgy van! Ügy van! jobb felől. — Ilovszky János: Szisztéma van benne!) Végigéltük a forradalom utáni időket, nagyon élénken áll előttünk az az idő, amikor a bankók fehér hassal jeleniek meg és nagyon jól tudjuk, mit jelentettek azok a hangzatos jelszavak, amelyek arról szóltak, hogy nem kell pénz, hanem csak munkafedezet, stb. és nagyon jól tudjuk, mire vezetett ez a pénzügyi politika. Azzal ugyanis mindenki tisztában lehet, hogy az ország talpköve a pénzügyi politika, mert ha a pénzügyi politika összeomlik, akkor az anarchia következik. (Úgy van! Úgy van! jobb felől.) Láthatjuk az •egész mai világpolitikai helyzetben, hogy most, amidőn az egész világ fegyverben áll, az egyik ország a másik ellen, a pénzügyi politikát akarja jelentős, sőt legdöntőbb fegyvernek felhasználni, pénzügyileg akarja egyik ország a másikat tönkretenni. Látjuk Finnország helyzetét is, amikor a szovjet csak arra les és arra vár, hogy finn testvéreinket hogyan tudja anyagilag, pénzügyileg teljesen tönkretenni. Látjuk, hogy minden országnak és így minden pénzügyminiszternek is óriási gondot okoz, hogyan fedezze azokat a beláthatatlan és előre' nem látható kiadásokat, amelyek egyik napról a másikra bármely pillanatban bekövetkezhetnek. Látjuk, hogy mindenütt az a probléma, KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ III. htogy hogyan fogják tudni nemcsak a hadviselő államok, hanem a semleges államok is egyrészt a nyersanyagszükségletüket biztosítani, másnészt, hogyan tudják megoldani azt a nagy és nehéz problémát, amely azáltal adódik elő, hogy a világ javai egyik napról a másikra elpusztíttatnak; hiszen a tengeralattjáró- és aknaháború végső sorban azt eredményezi, hogy az egész világ elszegényedik, mert abból, hogy javak pusztulnak el és hogy a kockázat nő, bármennyire igyekszik is minden ország az árnívóját fenntartani, mégis csak az elszegényedés, elproletárosodás következhetik be, a vége csak az lehet, hogy az egyes emberek is elszegényednek, vagyis az adóalanyok leromlanak. Méltóztassanak megengedni, hogy amikor a költségvetéssel röviden foglalkozom, figyelmébe ajánljam a pénzügyminiszter úrnak a következőket. Az elmúlt húsz esztendő alatt minden ország rá volt utalva az autarchiára, önellátó gazdaságpolitikát kellett folytatniok különösen azoknak az országoknak, amelyek a világháborút elvesztették. Ez alatt az idő alatt Olaszországban is, Németországban is, de legfőképpen nálunk, mint agrár országban, olyan ipari fellendülés következett be, amely azt a célt szolgálta, hogy az ország súlyos helyzetében is fedezni tudja a maga napi szükségleteit. Megállapítható, hogy bár ezt az agráriusok mindig rossz szemmel nézték, most beigazolódott a helyessége. Most érezzük először annak a hasznát, hogy az önellátási politika folytán az ország nincs ráutalva a külföldi gyáripari termékekre, hanem azt lehet mondani, hogy kiegyensúlyozott gazdasági helyzetben élünk, vagyis azt, amire mindennap szükségünk van, bizonyos lehetőségek és hatások között saját erőnkből tudjuk előteremteni. Ennek a ténynek megállapítása mellett azonban meg kell állapítanunk azt is, hogy amikor itt ilyen ipar keltkezhetett és amikor olyan vámpolitikát folytattunk, amely által ezt az ipart létesíthettük, akkor ennek terhéből az oroszlánrész a fogyasztóközönségnek és a termelőknek agrárius részére, vagyis az agrártársadalomra nehezedett. Felhívom tehát a pénzügyminiszter úr figyelmét arra, hogy ez az agrártársadalom ez alatt a húsz esztendő alatt az adósságok kamatai, a fokozott mértékű adóbehajtások és az iparcikkek drágulása folytán sokat szenvedett, erejében leromlott, s így állt elő az a helyzet, hogy az ország gazdatársadalma mint adózó alany legyengült; emellett azonban, sajnos, mégis azt látjuk, kénytelenek vagyunk azt látni, hogy még mindig a látható vagyonokat adóztatják meg, tehát a házbirtokot és a földbirtokot és a látható jövedelmet is, vagyis azt, amit a gazda termel. Ami vagyona van a gazdáinak, abba minden pénzügyi hatóság belelát, tehát a pénzügyminiszter úr is azt a lovat üti legjobban, — mert azt látja legjobban — amely legjobban húz. Ettől a régi pénzügyi politikától valamilyen módon el kellene térni és elsősorban gondoskodni kellene arról, hogy az államháztartás nagy terheit valamiképpen csökkenteni tudjuk. Ha tüzetesen átvizsgálom a költségvetést, látom azt a nagy aránytalanságot, amely elsősorban a nyugdíjterheknél jelentkezik és amelyen mindenképpen segíteni kellene. E tekintetben megkönnyítettük a pénzügyminiszter úr helyzetét azzal, hogy amikor a második zsidótörvényt meghoztuk, akkor igenis, lehetőséget adtunk neki arra, hogy a tisztviselők 5«