Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-50

Az országgyűlés képviselőházának 50. szerv, akkor azt hinném, erre is vonatkozik az állami számvitelről szóló 1897 : XX. te. 5. §-a, amely a bruttóreudszert, vagyis a kiadások és hevételek feltüntetését írja elő. Én itt a költségvetésben a Külkereskedelmi Hivatalnál csak egy hozzájárulási összeget látok, a többi kiadási tételeket abszolúte nem látom, így nem látom a személyi státusra vonatkozó adatokat sem. Igaz, az indokolásban egyéb bevételi forrásokra is történik utalás, de számok és összegek nélkül, úgy, hogy ez egy olyan felemás, bruttó-nettónak nevezhető rendszer, amely, hogy hogyan egyeztethető össze az állami számvitelről szóló törvénnyel, majd alkalmam lesz a zárszámadás tárgyalásánál bővebben és behatóan érdeklődni. Addig is méltóztassék megengedni, hogy a tárca költségvetését az igen t. miniszter úr személye iránti bizalomból és egyébként is elfogadjam. (Éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) Elnök: Szólásra következik? Mocsáry Ödön jegyző: Lázár Imre! Elnök: Lázár Imre képviselő urat illeti a szó. Lázár Imre: T. Képiviselőház! A kereskedelem- és közlekedésügyi tárca költségvetésénél én vagyok az utolsó felszólaló képviselő, így nekem nem is igen jutott más, mint hogy gyakorlati témákról beszéljek. Előttem szólott igen t. képviselőtársaim, különösen gróf Esterházy Móric olyan helyesen mérlegelték a tárca költségvetését, hogy velük sok tekintetben egyetértek, felszólalásaikba azonban nem tudok belekapcsolódni, mert a rendelkezésemre álló félórát teljes egészében igénybe kell vennem, amikor a gyakorlati életből vett témákat hozok a t. Ház elé. Elsősorban is arról kell szólnom, hogy a kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter úr a legutóbb, folyó évi november hó 1-év'el be^ szüntette a lisztcseretelepeket. Ezek a lisztcseretelepek leginkább olyan községekben Voltak, ahol nem volt malom s ezért a községek ezt a rossz helyzetet úgy hidalták át, hogy liszteseretelepeket létesítettek a községek vezetőségével egyetértve. Nem tudom megérteni, miért szűntették be ezeket, amikor ez ellen a rendelkezés ellen a legsúlyosabb kifogásokat emeli a községek lakossága, sőt még a községek vezetői is. Képviselőtestületi határozatokkal fordultak hozzám a községi elöljáróságok vezetői, amelyekben a lisztcseretelepek visszaállítását kérik. Én magam sem tudom elképzelni, ki lehetett az, aki a miniszter úrnak olyan javaslatot tett, hogy ezt az üdvös és nagyon is helyes intézményt megszüntesse. Annak, aki ezt a javaslatot tette a miniszter úrnak, nem is kívánhatunk mást, mint azt, hogy arra a sorsra fanyalodjék, mint azok az egyszerű polgárok, akik most zsáKot vesznek a vállukra és azt 3—4—5 kilométerre viszik más községbe. Ha ezt csak egyszer is megtenné, akkor, azt hiszem, ilyen javaslattal nem menne többé a miniszter úr elé. Ö is mondana minden rosszat, ami az agyában megszületik. Nagyon kérem a vidéki lakosság nevében, hogy a miniszter úr ezt a rendeletet hatálytalanítsa és újból engedje meg a lisztcseretelepek felállítását. T. Ház! Szólnom kell továbbá a vasúti menetjegy-kedvezményekről is. Általános tapasztalat az, hogy a vasúti kedvezményeket nagyon sokan igénybe veszik: tisztviselők, vasutasok pláne, és termesz ebesen képviselők is. Ha a vonaton 800—1000 utas van, akkor azt hiszem, KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ II. 'ése 1939 november 14-én, kedden. 617 ezek közül nincs több, mint 80—100, tehát 10 százalék, aki rendes jegyet vált, de ebben a 10 százalékban benne vannak a szabadságolt katonák is; ez azonban helytelen s ezen tényleg változtatni kellene, mert hiszen azt nem is tehetjük vita tárgyává, íhogy a katonák állami alkalmazottak-e, ők feltétlenül valóságos állami alkalmazottak s ezért nem tudom megérteni, miért nem kapják meg ugyanazt a kedvezményt, mint amelyet a vasúti személyzet kap. Az utóbbi időben fegyvergyakorlatra behívják a katonákat, rá egy hónapra, hat hétre elküldik őket szabadságra 8—10 napra, de sem menázsipónzt, sem kedvezményes vasúti jegyeznem) kapnak] azokía katonák, akik, ha kell, életükkel, vérükkel védték és védik hazánkat, országunkat. Nem lenne túlzás, sőt nagyon szociális intézkedés, ha megkapnák ugyanazt a kedvezményt katonáink szabadságoláskor, mint a vasutasoknak van, mert ők éppoly állami emberek, mint bárki más. Az a szabadságolt katona most azt a 10—16—20, vagy talán 30 pengő katonai segélyt, amelyet odahaza a családja kap, majdnem ráköltheti az útiköltségre és otthoni ellátására. Ezzel kapcsolatosan a munkásigazolványnyal ellátott kubikos munkásoknak kedvezményes jegyére volna még észrevételem. Legutóbb a kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter úr folyó évi augusztus 23-án kiadott 57.302/929. számú rendeletével folyó év szeptember 18-ától kezdődőleg 18 napos érvénytartamú munkás menettérti jegyet rendszeresített. Ez a kedvezményes jegy azonban csak 80 kilométerre szól, 80 kilométeren belüli távolságra, már pedig sok olyan munkás van, akik messzebb vannak foglalkozásban s azért nem mennek haza családjukhoz, mert nincs meg a lehetőségük arra, hogy tekintélyesebb összeget költsenek a vasúti menetdíjra. Ezért tisztelettel kérem e munkások nevében, hogy ezt az utóbb kiadott munkásjegy-kedvezményt méltóztassék kibővíteni, hogy korlátlanul, bármilyen távolságról is utaznak munkahelyükre, 14 naponkint ugyanazt a kedvezményt megkapják, amelyet itt 80 kilométeren belüli utazásra megadtak nekik. Ne kívánjuk azoktól a távolabb lakó munkásoktól, hogy többet fizessenek, amikor a zsebükben úgysincs pénz, mert régen kihullott belőle. A gyakorlati életből való egyik fontos tapasztalatomat szeretném még felhozni. Alig fordul elő, ha lábbelikészítő iparosok vannak együtt, hogy ne beszéljenek a guinilábbeliről és annak értékesítéséről:. Ha arról van szó, hogy kívánjuk-e a gumiláb'belit fenntartani vagy nem, az a válasz, ihogy föltétlenül kívánjuk, mert ha a lábibelikészítők érdekeit vesszük figyelembe, Magyarországon 35—40 ezer emberről lelhet szó, tehát elég tekintélyes számú család ez is, de még jobban: figyelembe kell venni azt az egymillió teljesen szegénysorsú családot, amelynek gyermekei téli időiben nem tudtak iskolát látogatni azért, mert nem volt megfelelő lábbelijük. Ez a gumilábbeli mégis csak olcsóbb, 3—4—(5 pengőért hozzájuthatnak az iskolás gyermekek. Ha tehát a szociális szükségletet mérlegre teszszük, kitűnik, hogy az olcsóbb lábbelire még akkor is szükség van, ha ez a lábbelikészítők munkaalkaknáJból elvesz. De hogy a lábbelikészítoköin is segítve legyen valahogyan, az volna a (helyes, — és ők maguk is azt kívánják — hogy ezeket a gsumilábbeliket ne az üzletekben árusítsák, hanem kizárólag láb91