Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-49

Az országgyűlés képviselőházának %9. ügyi minisztérium aká^ az Országos Közlekedési Bizottság újjáalakításával, akár pedig egy külön e célra szakértőkből és érdekeltekből összehívott bizottsággal letárgyaltatná azt a tarifa- és közlekedéspolitikai reformot, amelyet a kereskedelemügyi minisztériumnak e téren elsőrendűen szakképzett és remekül dolgozó államtitkára, Álgyay-Hubert államtitkár úr részben már úgyis kidolgozott. Szükségesnek tartanám, ha a minisztérium ennek a tervezetnek a támogatására a szakértő bizottságot őszszeMvná és az rendes, komoly, az egész nemzetgazdaság érdekeit, elsősorban pedig a kormány szociális reformjait alátámasztó tarifapolitikái reformot inaugurálna. Közlekedéspolitikánk reformja hivatva lesz arra, hogy a kormánv szociális reformjait alátámassza, mert a helyes szociálpolitika nem csupán egy-két szociális reformból áll. hanem megkívánja az összes gazdasági tényezők szerves bekaDcsolá«át iá. Ezeket^ szempontokat kerestem a tárca költségvetésének tanulmányozásában és pénzügyi lehetőségeinkhez mérten azokat ott érvényesítve in látom. Ezekből az okokból és mivel a kormány iránt bizalommal viseltetem, ezt a kölf*érvefcéet elfogadom. (Élénk éljenzés és tans a iohbol'falon és a közéven. — A szónokot sokan üdvözlik.,) Filnök: A vezérszónokok közül szólásra következik? Spák Iván jegvzS: Pándi Antal! Pándi Antal: Mélven t^Ház! (Zaj — Elnök csenppf. — Halljuk!) Amidőn szerencsém van a kereskedelemügyi tárca költségvetéséhez hozzászólnom, sajnálatomnak kell kifejezést adnom, hoíry csak félóra áll rendelkezésemre és nem tudom kifejteni az e tárca keretébe tartozó iaren sok és igen nagy problémát. A kereskedelmi életben folvtatott működésem é« tapasztalataim jogot adnának ahhoz, hogy ehhez a témához bőven szóljak hozzá és észrevételeimet, tapasztalataimat az illetékesek tudomására hozzam, az idő rövidsége azonban arra késztet, ho.o-v igen röviden, vázlatosan és sűrítve beszéljek erről a tárcáról. ^Emlékezetemben van még az az idő, amidőn az ország kereskedelmi kapujánál teljesítettem szolgálatot. Láttam, hogy mi ment ki és mi jött be országunkba. Figyeltem, néztem, láttam és azt tapasztaltam, hoey igen szép és viruló kereskedelmi korszak előestéjén állunk. Sajnos, ezt a szép kereskedelmi fellendülést a világháború tönkretette. De csak egy példát említek, hogy emlékezetébe hozzam az egyes képviselőtársaimnak, hogy mi volt a magyar kereskedelem a világháború előtt. Saját szememmel láttam, amikor a magyar acélos búza termékét, a magyar lisztet Amerikába készülő hajókra rakták, és láttam a megbecsülést, ami sohasem fordult még elő, hogy a lisztet nem zsákokban, hanem különböző e célra készített fahordókban, sőt mi több, pléhvel kibélelt ládákban szállították. Szinte hihetetlen, hogy ennek a duplanullás magyar lisztnek milyen nagy becsülete volt. Nem is olyan régen volt ez, 1910-ben. A világháború beütött, kereskedelmünk kapui lezárultak, magunk maradtunk, megindult Amerika nagy búzatermelése, a Rosafé-, a Manitoba-búza versenyrekelt a magyar búzával, lisztünket már nem keresték, malomiparunk tönkrement. A világháború nemcsak külső, hanem belső kereskedelmünket is tönkretette. A kapzsiság kereskedelme lépett fel, nem magyarok voltak a kereskedők, hanem a magyar szellemtől távoi Ülése 19.89 november ló-én, pénteken. oö7 álló kapzsik irányították azt, gazdagodtak a kereskedelemből és azt valósággal utált mesterséggé tették. Ismertem régi magyar kereskedőcsaládokat, akiknek az volt a főtörekvésük, hogy gyermekeiket állami szolgálatba küldjék, szolgabírákká, katonatisztekké neveljék ós egyet sem tartottak meg őseik mesterségénél. Mert ne higyjük, hogy a gabonakereskedelemben a magyar keresztény-társadalom nem vett részt. A zsidóság kezében nem volt gabonakereskedelem. Ennek élő példája Győr, ahol a gabonakereskedelem 80%-a az ottani bennszülöttek kezén volt és ezeknek ivadékai mentek el szolgabíráknak, katonatiszteknek, állami tisztviselőknek. Miért? Azért, mert a kereskedői hivatást lenézték; azt, aki kereskedő volt, Jakabnak nevezték; ez nem is volt úri mesterség; a kereskedőt, ha keresztény volt is, egyszerűen nem vette be a keresztény társadalom. Ez súlyos tévhit volt és ez ellen még ma is küzdenünk kell. Felszólalásom igazi célja az, hogy az ifjú magyar kereskedőgeneráció neveléséhez hozzászóljak. Magam is elég lenézésnek és csúfságnak voltam kitéve, hogy elmentem kereskedőnek, ha nem is önállónak, de mégis búzakercskedőnek. Amikor megjelentem Győrben, mint tengerparton élt ifjú, aki látta, hogy mit jelent a kereskedelem, nem voltak barátaim, akikhez bizalommal foruljak, csak zsidók vettek körül, azok között kellett, hogy forgolódjam mesterségemnél fogva. Ez az iszonyat és irtózat, amelyet a magyar ifjúságban még ma is tapasztalunk, tragédia nemzetünkben. Pedig a magyar kereskedő tulajdonképpen a magyar gazdasági élet diplomatája, rá legalább is olyan hatalmas feladat hárul, mint az igazi, külpolitikai diplomatákra. Gondoljunk csak arra, mily rettenetes csapás volt nemzetünkre, amikor a búza értéke leesett 8 pengőre, a rozsé 25—3 pengőre. Itt állottunk kereskedők nélkül, nem tudtuk értékesíteni a magyar föld drága termékét. Hála Istennek, volt egy miniszterelnökünk, aki észrevette, hogy a kereskedőnek nem az a főfeladata, hogy a saját zsákját tömje és az egyéni érdekeket szolgálja, hanem a kereskedőnek igenis, olyan szent hivatása van ezzel az országgal szemben, mint a magyar katonának. A magyar gazdasági élet harcosa ő és a „magyar értéket kell, hogy megbecsülje. Elsősorban a haza érdeke kell, hogy vezérelje és csak másodsorban a saját haszna, mert a magyar kereskedőnek tudnia kell, hogy megélhetésének biztosításán felül szent kötelessége a haza gyarapodását is szolgálni. Ezt természetesen az idegen elemtől nem várhatjuk. Volt egy miniszterelnökünk, nagynevű néhai Gömbös Gyulánk, aki látta a mi nagy betegségünket, a búzabetegséget. Az ő nevéhez fűződik, hogy sikerült Mussolinival és Dollfuss kancellárral megkötni a római egyezményt. Talán ez volt az első lépés, amely a független magyar kereskedelem felé vezetett, mert állami támogatás, állami lendület kellett ahhoz, hogy a tőzsdespekulánsok kezéből kivegyük ezt a szent cikket, amely cikkel áll vagy bukik a nemzet. Ezt a római egyezmény indította meg. A háború utáni viszonyok segítettek bennünket ahhoz, hogy igenis, állami beavatkozás, vált szükségessé, hogy kereskedelmünk kereszténnyé váljék. De még nem tartunk ott, hogy magyar kereskedőtársadalomról beszéljünk, mert mai kereskedelmünk, amely hála Istennek, gyönyöI rűen halad, egyelőre még szövetkezeti alapon