Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.
Ülésnapok - 1939-48
Az országgyűlés képviselőházának 4-8. országon a rokkantak jobb sorsának előmozdításáért, mert hiszen óriási és jelentőségteljes lépés a járadékok felemelése az 55. éven felülieknél és a többi szociális gondoskodás is; még mindig itt vannak azonban ezek a fájdalmas dolgok, hogy a tiszti ellátási csoportban például a IV. járadékosztályú hadirokkant járadéka havi 4 pengő, a hadiözvegy járadéka havi 16 pengő, a hadiárva járadéka havi 4 pengő, az altiszti ellátási csoportban a IV. járadékosztályú hadirokkant járadéka havi 2 pengő, a hadirokkant nevelési pótléka hadigyámoltanként havi 50 fillér, a hadiözvegy járadéka havi 10 pengő, a hadiárva járadéka 3 pengő, a legénységi ellátási csoportban a IV. járadékosztályú hadirokkant járadéka havi 2 pengő, a nevelési pótléka hadigyámoltanként havi 50 fillér, a hadiözvegy járadéka havi 50 fillér, a hadiárva járadéka pedig havi 2 pengő. Igen t. Ház! Fájdalmas dolog nekem ezeket előhozni, de ne higyje senki, hogy ebben valami szemrehányás van a kormányzat vagy legkevósbbó a honvédelmi miniszter úr ellen, aki ismétlem, a legtöbbet tette, de ne feledjük el, hogy valamilyen bűvölet hatása alatt áll szinte évtizedek óta az egész magyar társadalom és ezt a bűvöletet az én egyik szónoktársam sem kerülte el, akinek beszédjével nagyrészt egyetértek, de ő is — vitéz Makray Lajos barátom — beleesett, hogy úgy mondjam, ebbe a hibába, mert úgy fejezte ki magát, hogy: ha az állam annakidején kedvezőbb gazdasági helyzetben lesz. Ebben a bűvöletben vagyunk már húsz év óta (Meskó Zoltán: A háborús vagyonokat el kellett volna venni annakidején!), mindig azt mondjuk, hogy ha kedvezőbb gazdasági helyzetben lesz az állam, ha nem tudunk arra a kérdésre felelni, hogy honnan. Igen t. Ház! Arra a kérdésre, hogy honnan, nekem három feleletem is lenne. (Halljuk! Halljuk!) Az egyikl az, ihogy akárhonnan. (Helyeslés.) A második kérdés az, hogy miért éppen ezzel a szegény, nyomorult, sokat szenvedett és nagyon érdemes társadalmi kategóriával kapcsolatban hangzik el az a kérdés, hogy honnan. A harmadik pedig e^y konkrét felelet lesz, mert ha megkérdeznék tőlem, hogy vájjon tudok-e erre a célra pénzügyi fedezetet teremteni anélkül, hogy az megbillentené az államháztartás egyensúlyát, akkor azt mondanám, hogy tudok és konkrét javaslatot tennék. Ez a konkrét javaslat ablból állana, hogy az állami egyenes adók után kivetett rokkantsági adó progresszivitásának igazságos fokozását kérném. Eámutatnék arra, hogy 10 pengő egyenes állami adóig 20 fillért kell fizetni a rokkantjáradékra, amiből az következik, hogy 1 fillér után is 20 fillért kell fizetni, vagyis ennél a minimumnál 2000 %-ot, 10 pengőn felül 20 pengőig 20 fillért, 20 pengőtől 30 pengőig 30 fülért és így tovább, Most figyeljünk jól ide: ez a progresszivitás 240! pengőig folyton emelkedik és 240 pengőnél eléri a 24 pengőt, vagyis 10%-ot, ámde ennél a 10%-nál megáll és ad infinitum marad 10%. Ha most viccet akarnák, mint ahogy a leg'kevésbbé sincs kedvem viccet mondani, akkor azt mondanám: mi történnék, ha megfordítanám az adókulcsot és azt mondanám, hogy nem 1 fillér után vetek ki 20 fillért, 2000%-ot, hanem kivetem az 1,000.000 pengő után a 2000%-ot, természetesen rémületes vicc lenne belőle. Ilyeneket nem óhajtok én mondani, ellenben igenis komolyan és határozottan mondom, — hivatkozom itt KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ II. ülése 1939 november 9-én, csütörtökön. 521 mindenkire, aki az adókérdésekhez ért,. hogy igiazam van-e vagy sincs — hogy az állami egyenesadóknál kivetett adóknak a rokkantadó céljaira 10%-nál való megállapítása nem fejezi ki a mostani adózás progresszív szellemét. Állítom, hogy ezt az arányt fokozni lehet 20—^25% -ig és akkor a magyar királyi kincstár bő kézzel tud adni a szegény hadirokkantaknak és még marad is a kincstár kasszájában, amit a legjobb célokra vagy bármi honvédelmi célra fordíthat. Itt van konkrét javasla; tom. Merem állítani, hogy az meg fog felelni és így sokkal kisebb sérelem fogja érni azokat, akiknek 10%-on felül 20 vagy 25%-ra emelik fel a rokkantadóját, mint amilyen sérelem éri a hadirokkantakat, akik két vagy öt pengŐjiüklfel éheznek és akik elszoruló szívvel gondolnak arra, hogy »Jaj Istenem, mi lesz, ha elmegy a fiam, nem kerül : e ugyanilyen sorsra?* Hála Istennek, nemcsak rendkívül áldozatkész^ de rendkívül hazafias társadalom is ez. Én, aki évek óta velük vagyok s egyik vezetőjük vagyok, igazolhatom, hogy sokszor panaszkodnak, sokszor kesefregnek, de ha a hazáról van szó, vagy pedig valami jóról, amit a honvédelmi minisztériumtól kapnak, szívük szinte kicsordul a hálától. Nagyon, de nagyon szeretném, ha ezekről a szerencsétlenekről, akiknek — hogy úgy mondjam — teljes kielégítéséhez már olyan kevés kell, hiszen halnak el folyton, jobban gondoskodnának. Tegyünk már egyszer egy elhatározó lépést ezek érdekéiben, oldjuk meg ügyüket és merem állítani, hogy az a honvédelmi miniszter, aki ezt a kérdést kielégítően meg fogja oldani, minden idők egyik legnépszerűbb embere marad a magyar katona és a magyar rokkant előtt éppen ennék a kérdésnek megoldásáért. Igen t. Ház! Ne méltóztassék ezt úgy felfogni, mint valami ellenzékieskedést. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Dehogy!) A Magyar Élet Pártjának programmja is azt vallja, hogy tartsunk lépést a korral és a követelményekkel, ne hunyjunk szemet és ne takargassuk el a sebeket, hanem tárjuk tfel, egyúttal azonban meleg és simogató magyar kézzel gyógyítsuk is meg. (Helyeslés a jobboldalon.) Ezeknek a kérdéseknek taglalása után még röviden a végkielégített özvegyekről legyen szabad szólnom. Valami mélységes, szeretetteljes várakozást váltott ki a hadiözvegyekből az, hogy a honvédelmi miniszter úr volt az első, aki hosszú idő után elrendelte összeírásukat. Ki fog derülni, azt hiszem, hogy nagyon sokan meghaltak, sokan férjihezmentek közülük. Ezek a szegény végkielégítettek — ezt én magam is igazolhatom — ezelőtt 12—13 évvel a végkielégítést talán részben tudatlanságból vették fel, részben rábeszélésre, végeredményben azonban egypár kiló húst vagy néhány doboz gyufát kaptak érte és rettenetesen ráfizettek. Azt mondhatom, paragrafus sze : rint talán nem jogos, ha újból kérik az özvegyi segélyt, ellenben van egy klasszikus jogi szabály, hogy ami jogos, nem mindig méltányos. Jogos megtagadni tőlük, de nem méltányos, mert csak egyet kell nézni: ők a drága hősi halottak özvegyei ós most éheznek. Akár tudatlanságból, akár bármi okból, ne hagyjuk őket éhenhalni. Ezzel befejezem beszédemet és kérem a honvédelmi miniszter urat, hogy erre szintén méltóztassék gondolni. Még egyetlen mondatot legyen szabad mondanom, ez pedig az, hogy volt , 79
