Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-42

372 Az országgyűlés képviselőházának 12. ülése 1939 október 20-án, pénteken. mint volt öt esztendővel ezelőtt és a megítélés más lesz egy év múlva vagy két év múlva vagy öt év múlva, mint ahogyan ma ítéljük meg ezt a kérdést. {Ügy van! balfelől.) Litvánia példájára utalok. Tegnap olvastam a lapokban, hogy Litvániában éppen az ország külpoIikai helyzetének hatása alatt egy új földreformot hoznak, amelyben 60 hektárban maximálják a birtok területét, tehát 100—110 katasztrális holdban. Nem azért mondom ezt, mintha ez nálunk megvalósítandó, követendő példa volna, hanem csak azért mondom el, hogy ennek a kérdésnek hullámzása és megoldása országok szerint, az országok helyzete szerint, a körülmények alakulása szerint mindig más és más és nincs ember, aki azt mondja egy fejlődő folyamatra, hogy az a fejlődés itt most megálU itt most egy tökéleteset alkottunk, amelyen változtatni nem lehet. Tökéleteset alkottunk azért, hogy azt mondhassuk, hogy a meglévő birtokpolitikai helyzetben mindenki biztosan érezze magát, hogy nem fenyegeti többé veszély a termelést stb., szóval megindulhat a termelés ezen a nyugodt bázison, amelyet több földbirtokreform érinteni nem fog. Tisztelt Ház, ezt mondani nem lehet, nem mondhatja sem a kormány, sem a miniszter, mert hiszen az élet maga hozza a fejlődést s az élet maga oldja meg a problémákat a mindenkori szükségletek mértéke szerint. T. Ház! Termelési szempontokat is érintenek. Én nem akarok ennek a részleteibe menni, hiszen a kérdés minden oldalról ki van már merítve, úgyszólván kijegecesedett álláspontok vannak a nagybirtok mellett és állásfoglalások a kisbirtok mellett, de egyre mégis rá akarok mutatni. A legutóbbi 50 esztendőben — a gazdasági szakemberek megállapítása szerint — az ország mezőgazdasági termelése úgyszólván alig emelkedett. Egy-két százalék talán az, amennyivel az ország mezőgazdasági termelése emelkedést mutat, nagyjában és egészében azonban stagnál. Az elmúlt évtizedek alatt, a háború előtti időkre is gondolok, — mert hiszen ez a megállapításom a legutóbbi 50—60 esztendőre vonatkozik, amikor nem volt földbirtokpolitika — nyugodt birtokpolitika, nyugodt viszonyok voltak és íme mégis az a helyzet, hogy az ország mezőgazdasági termelése stabilitást mutat, tehát a meglévő birtokviszonyok mellett fejlődest nem mutat. Ha most ezzel szemben azt nezzuk. hogy a tagosított községek területén máról-holnapra ugrásszerűen 20%-os emelkedések mutatkoznak, ha ezzel szemben azt nézzük, hogy az ország egyes területein, Kecskemét, Kiskőrös stb. vidékén, az Alföldön, ebben a legutóbbi 50 évben a homokból aranyat tudtak termelni, akkor azt hiszem, ezt a kérdést ebben a vonatkozásban az élet már eldöntötte. T. Ház! A törvényjavaslat haszonbérlet tormájában kívánja megoldani ezt a kérdést. A magam részéről a haszonbérleti megoldást elfogadom, helyesnek tartom, hozzáteszem, hogy átmenetinek gondolom. Elfogadom azért, mert ennek a kérdésnek gyors megoldására valamennyien súlyt helyezünk és e kérdés gyors megoldását a mai pénzügyi lehetőségek meílett máskép nem látom biztosíthatónak, csak úgy, ha haszonbérlet útján történik. Nem helyeslem azt az álláspontot, amely előbbre helyezi a járadékbirtokot. A járadékbirtok a magyar ember természetével kétségtelenül ellenkezik. Tulajdonul akarja tudni azt a földet (Ügy van! Úgy van!) és mindent elkövet, hogy minden áldozatok árán is minél hamarább megszerezze azt magának. A járadékbirtokkal való megoldás csak kivétel lehet, és abban egyetértek én is az itt elhangzott javaslattal, hogy egyes célvagyonoknál, egyházi vagyonoknál talán- a birtok egyrészére ez a megoldás is helyénvaló volna és biztosítaná annak a célnak állandó jövedelmét, amelyre a birtok annakidején leköttetett. Pontos azonban, akár haszonbérletről beszélünk, akár örök tulajdonról beszélünk, hogy maga a haszonbér összege valahogyan határok közé szoríttassék. Az elmúlt szombaton résztvettem vármegyém kisgyűlésén, amelynek tagja vagyok és egy konkrét eset került elénk. Egy bérlő 2 hold földet bérelt ott az egyik község birtokából, tehát közterületből s ezért a 2 hold földért 240 pengő bért ígért. Természetesen nem tudta megfizetni, kérte, hogy mérsékeljék utólag az összeget és tényleg mérsékelték is 240 pengőről 200 pengőre a bérösszeget. A mi megyénkben, az ország nyugati részén — az ország többi részével nem kívánok foglalkozni — a 4—5—6 métermázsás bérek egyáltalában nem ritkák, sőt azt mondhatnám, hogy kisebb bérleteknél szinte általános tünet, hogy a bér 3 és 6 métermázsa között mozog. Még ha arra az álláspontra helyezkedünk is, hogy ezeket a béreket tulajdonképpen az élet termeli ki és aki megígéri azt a bérösszeget, az maga felelős azért, hogy amit ígér, azt teljesítse is, akkor sem térhetünk napirendre ennek a kérdésnek másik oldala felett, ami azt jelenti, hogy az a szegény ember sokszor meg sem tudja ítélni a jövő gazdasági lehetőségeit. (Úgy van! Ügy van! a bal- és a szélsőhaloldalon.) A földhöz való ragaszkodás, a föld megszerzésének vágya indítja arra, hogy nagyobb béreket fizessen. (Bodor Márton: Lehetetlen szerződésekbe is belemegy!) Én tehát különös figyelmébe ajánlom a kormányzatnak és a földmívelésügyi miniszter úrnak, hogy ezt a kérdést és a földkérdésnek ezt szempontját méltóztassék szem előtt tartani. Ezzel kapcsolatban egy másik dologra is fel akarom hívni a figyelmet. Az 1920-as földreformról sokféle vélemény hangzott el Házon kívül és a Házban is. Az 1920-as földreform sok problémát oldott meg, jól-rosszul. Annak, hogy a végrehajtás terén nem sikerült, elsősorban az volt a főoka, hogy a megállapított földárak nem álltak arányban a később bekövetkezett gazdasági értékesítési lehetőségekkel, magyarán a búzának és a többi terménynek az árával. Ismert dolgot mondok és itt az 1932—33. évek áradataira utalok. De itt is egy konkrét példát kell előhoznom. Kerületem egyik községében 50 ember a község területén 600 öles parcellákat kapott házhely címén. Beépíteni nem tudták, mezőgazdasági művelés céljaira használták; azóta ugyan már épültek ott házak, de csak a telkek kisebb w részén. A parcellákért fizetett kamat- és tőketörlesztési részlet évi 40—50 pengő között mozgott. A juttatottak természetesen nem tudták megfizetni ezeket az összegeket, úgyhogy 150—200 pengős hátralékok állottak elő 600 négyszögöl házhelynek megvett '„föld után. Nagy részük lemondott a házhelyről, egy^ részük küszködött vele és állandó Végrehajtásoknak volt kitéve. Amikor azonban később az általános rendezés során a pénzügyi kormányzat 12—15 pengőre szállította le az ezekért a parcellákért járó részletet, rögtön mindenki az elvesztett parcellája után futott, kérvényezett,