Képviselőházi napló, 1939. I. kötet • 1939. június 12. - 1939. szeptember 14.

Ülésnapok - 1939-14

Az országgyűlés képviselőházának 1, olyképpen, hogy a jelen törvény hatálya alá minden olyan ingó dolog eladására vonatkozó jogügylet essék, amelyet kereskedő vagy iparos nem kereskedővel részletfizetésre köt. (Helyeslés a^ szélsőbaloldalon.) Én abból á meggondolásból indulok ki, amikor ezt a módosítást javaslatba hozom, hogy mindenki, aki részletfizetésre vásárol, akár kisgazda, akár kisiparos, akár házasulandó ember legyen, feltétlenül gyengébb anyagi viszonyok között van. (Antal István: Ha brilliánst vásárol, akkor nincs semmi szükség rá!) Erre is válaszolok. Aki gyengébb anyagi viszonyok között van, azt feltétlenül szükséges a törvény védelme alá helyezni. A brilliáns tényleg nem olyan közszükségleti cikk, amelyet vásárolni kell, ellenben ügyvédi prakszisomban előfordult, hogy karácsony és húsvét táján megjelennek az ékszerüzletekben emberek és részletre vásárolnak, vagy megjelennek beugrató ügynökök olyanoknál, akikről tudják, hogy kölcsönre van szükségük és azt mondják: kérem, kölcsönt adni nem tudok, itt van ellenben egy brilliáns, vegye meg 2000 pengőért (Antal István: Ez már nem részletüzlet!), — megjegyzem, 1000 pengőt ér csak, — ezt a brilliánst rögtön tovább is tudja adni és így készpénzt szerezhet magának. Pár évvel ezelőtt történtek ilyen esetek. Sajnos, igen magasrangú köztisztviselők és magántisztviselők kerültek beugrató ügynökök karmai közé. lágyrészük ma börtönben sínylődik és azt sínyli, hogy nem volt meg a védelem az ilyen részletüzleteknél, másik részük pedig öngyilkos lett. Amikor én ezt az indítványt teszem, hogy minden árut helyezzünk a javaslat szabályozása alá, még ezekre a luxuscikkekre is gondolok, mert ezek a luxuscikkek is alkalmat adnak könnyelmű embereknek arra, hogy részletüeryletet kössenek és részletügylet útján a bűn lejtőjére jussanak, vagy pedig öngyilkosságot kövessenek el. (Ügy van! Ugy van! a szélsőbalaldalon.) Ezt az én elgondolásomat a képviselőház 50 vagy 55 évvel ezelőtt az értékpapírokkal ( kapcsolatban már megvalósította. A tör vény ja vas, lat nem tesz említést arról, hogy a részletügyletnek van már törvényi szabályozása, (Ügy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon!) mégpedig az 188~3 : XXXI. te amely a közforgalom tárgyául szolgáló értékpapírok részletfizetés melletti eladását szabályozza. Értékpapírt feltétlenül csak az vásárol, akinek vagy pénze van rá vagy könnyelmű. Brilliánst is szintén csak az vásárol, akinek pénze van rá vagy könnyelmű. Mégis 1883-ban hoztak egy nagyon alapos és nasvon részletes törvényt, amely az értékpapírügyletek minden ágát, minden vonatkozását szabályozza és ezzel a törvénnyel elérték azt, hogy az abban az időben annyira elburjánzott értékpapirrészletüzlet visszament a rendes mederbe, megszűntek a zugüzletek, a zugügynö kök által kötött üzletek és az értékpapírrészlet-kereskedelem ma már Magyarországon rendes, szabályozott kereskedelmi ügylet. Ez a törvény kimondta azt, hogy ilyen értékpapír részletfizetési ügyletet kizárólag csak bejegyzett cég köthet és az is csak akkor, ha ebbeli szándékát előzőleg az iparhatóságnál bejelenti. Kimondja továbbá ez a törvény azt is, hogy ezt a részletügyletet váltóval biztosítani tilos. Kimondja, hogy a részletüzletről hónaponként folyószámmal ellátott, átfűzött és ez iparhatóság által hitelesített külön könyveket kell vezetni, továbbá nyugtákat kell adni. A könyvek . ülése 1939 július 28-án, pénteken. 315 vezetésére nézve a kereskedelmi törvény 25. ^-a irányadó. Kimondta azt is, hogy ezek az értékpapír részletügyletek megtámadhatók akkor, ha a tényleges értéken még plusz 15%-kal felül van a vételár. Ez a 15% úgy szerepel, mint a részletügylet kereskedőjének haszna. De ez a 15% csökken legalább 6—7%-kai azért, mert a kamatozó értékpapir kamatja a vevőt illeti meg. Ebben a törvényben már 1883-ban meghatározták azt a legmagasabb árat, amelyet részletfizetés esetén az értékpapírért kérni lehet. Ebben a törvényben szó van még az ügynökök szabályozásáról és arról, hogy az iparhatóság három hónaponként köteles a részleikereskedők üzleti könyveit megvizsgálni, illetőleg bármelyik vevő kívánságára is megvizsgálhatja. Ebből a törvényből és az árdrágító viszszaélésekről szóló 1920 : XV. tc.-ből kiindulva, továbbá abból a meggondolásból, hogy ma a. részletügyleteknél a tényleges érték kétszeresét-háromszorosát veszi el a részletkereskedő csak azért, hogy a tisztességes, becsületes vevőkkel fizettesse meg a többi, tisztességtelen vevők által okozott rizikót. {Ügy van! Ügy van! a szélsőbáloldalon.) Feltétlenül szükséges tehát, hogy necsak a törvény hatálya alá vonjunk minden árut, hanem szabályozzuk egyúttal azt az árat is, amelyet részletügylet esetén követelhetnek. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Ez a lényeg!) Ezt az árat százalékszerűen megmondani nagyon nehéz lenne, mert nemcsak kereskedő foglalkozik^ részletügylettel, hanem sokszor iparosok is részletre adják el árujukat. Én tehát abból indulok ki, hogy itt nem lehet azt mondani, hogy a rendes, tiszte»«séges kereskedő haszna készpénzfizetés mellett 20%, részletfizetés mellett kamat és kezelési költség fejében még 10%, összesen 30%, tehát aki részletfizetésre adja el az árut, az a beszerzési árnál csak 30%-kai kérhet többet. Éppen ezért ebből a meggondolásból kiindulva, hogy tudniillik nem lehet pontosan százalékszerűen meghatározni az áruk vételárát, indítványoztam annak felvételét, hogy vételárként a kereskedő vagy az iparos részletügylet esetén csak olyan árat vagy egyéb olyan ellenszolgáltatást követelhet, köthet ki, fogadhat el, amely az előállítási, illetőleg beszerzési és egyéb költségek figyelembevételével méltányos hasznot meg nem haladó nyereséget foglal magában. Eme rendelkezés ellenére kötött részletügylet a vevő, illetőleg annak jogutódja által megtámadható. T. Ház! Ez a módosítás feltétlenül nagyon tág ugyan, mert nem magyarázza meg, nem mondja meg, hogy mi az a méltányos hasznot meg nem haladó nyereség. Nekünk azonban erre vonatkozólag már kitaposott utunk van, az előbb említett 1920:XV. te, az árdrágítói visszaélésekről szóló törvény. Nevezetesen a törvény alapján felállított árkormánybiztosságok direktívákat állapítottak meg és az egyes közszükségleti cikkeknél megmondták azt, hogy mennyi az a legmagasabb ár, amelyet ezekért a cikkekért kérni, lehet, viszont megmondták azt is, hogy aki ezen a legmagasabb áron alul szabja meg a közszükségleti cikkek vételárát, az nem követi el az árdrágítás vétségét. Ugyanabból az elgondolásból kiindulva, hogy ma nemcsak a közszükségleti cikkeknek, nemcsak az élelmiszereknek részletfizetésre való vételénél igényel fejtétlenül védelmet a vevő, hanem védelmet igényel az iparosok szerszáma, a házasulni akarók bútora is, javasol-