Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-386

Az országgyűlés képviselőházának 386, ülése 1939 március 23-áw,, csütörtökön, 517 nem volt ilyen engesztelhetetlen a zsidósággal szemben, — !ha ezek a zsidó orvosok ... (Peyer Károly: Csak nem Egyiptomban tanulta meg a zsidógyűlöletet

1

?) Elnök: Képviselőtársunk beszédideje lejárt, tessék beszédét befejezni. Kéthly Anna: ... semmi más megoldást nem látnak majd, mint az ön-gyilkosságba menekülést, ez azoknak a fejére fog szállani, akik ezt a szakaszt megszavazzák. Elnök: Szólásra következik? Porubszky Géza jegyző: Gróf Apponyi György! Gr. Apponyi György: T. Ház! Ennek a sza

: kasznak az Oti. és Mabi. orvosaira vonatkozó módosításával szemben előttem szólott t. képviselőtársaim már elég részletességgel elmon

: dották kifogásaikat, legyen szabad azonban nekem még egy momentumra felhívni a figyelmet, mert éppen az Oti.-nál, amely a fizikai munkások biztosításáról van hivatva gondoskodni, igen fontos a baleseti osztály. Jól tudjuk, hogy a gyárakban és egyéb üzemekben az üzemi balesetek milyen nagy százalékát teszik ki a sérülések. Nagyon jól tudjuk, hogy a sérülések kezelésénél van kétféle mód. Van olyan mód, amikor, ha a sérültnek össze van roncsolva a keze, egyszerűen leamputálják, akkor is, ha gyógyulna és ki van zárva a vérmérgezés. Az üzemi balesetnél azonban, amikor nem okvetlenül szükséges az amputálás sem, az Oti.-nál igen helyesen külön baleseti orvos-specialisták másképpen járnak el, mert mondjuk, ha egy merev ujj vagy csukló marad meg, ez még mindig jobb, mintha az illetőnek le volna vágva a keze vagy az ujja. Tudom, hogy az Oti.-nál van egy ilyen kiváló specialista-orvos, aki az ilyen sérüléseket külföldi tanulmányutakon megtanulta kezelni, egészen jól specializálta magát ezekben a dolgokban, és itthon is igen kiváló működést, fejtett ki. Most jöttek rá, hogy zsidó származású, amit talán ő maga-sem tudott, mert kis gyermek korában keresztelkedett meg. Most, ez az ember Alföldy képviselőtársam dicsőségére és még nagyobb dicsőségére annak, hogy orvos nyújtotta be ezt a módosítást, akinek szakembernek kellene lennie ilyen kérdésekben, nem érvényesítheti tudását a magyar munkásság javára és az Oti.-nál kitűzött célok szolgálatában. Én azonban nem ebben a vonatkozásban akarok szólni ehhez a szakaszhoz, hanem ismételten vissza -akarok térni arra az anomáliára, Ml 1 íl i\ lehetetlenségre, amelyre már a 2- § tárgyalásánál rámutattam. A 2. § ugyanis a frontharcosoknak egy bizonyos átlagon felüli kategóriájára statuál egy kivételt, ezt azonban azután majdnem minden lényeges szakasznál elveszi. Itt az 5. §-nál is az van, hogy tisztviselőként vagy egyéb alkalmazottként zsidó nem léohet állami vagy más közszolgálatba és a szakasz rendelkezéseit a 2. § első bekezdésében meghatározott személyekre is alkalmazni kell. Hát, t. Ház. én a legnagyobb felháborodással, — akár elhiszi a miniszter úr, akár nem hiszi el, hogy Őszinte ez a felháborodás; nékem elhiheti, hogy őszinte — utasítom vissza ezt a szakaszt, mert ha valakinek kell, hogy elég jó legyen az, aki a fronton kötelességét teljesítette, akkor ez az állam és a közületek. Hiszen végeredményében annak az államnak, amely hogy úgymondjam csak a jogi (megtestesülése a haza fogalmának, a hazának szolgálatában tűntette ki magát £IZ cl tűzharcos, sebesült meg vagy szenvedett hadifogságot. Ő a haza szolgálatában megmutatta, hogy megbízható magyar állampolgár. S ha alkalmas volt arra, hogy a fronton egy századot vagy zászlóaljat vezényeljen, akkor talán alkalmas arra is, hogy állami vagy városi díjnok lehessen. T. Ház! Ez megint az erkölcstelenségnek, a hipokrízisnek, az egész javaslaton végigvonuló kétszínűségnek, ál-jámborságnak és álhumanizmusnak olyan példája, amilyet csak ebben a javaslatban találunk, de más magyar törvényben eddig nem találtunk. Itt roppant nagy és álszent képpel hirdetjük, hogy csak a zsidókat akarjuk visszaszorítani a számaranyuknak megfelelő mértékre, de nem akarjuk bántani azokat, akiknek jogos igényük van arra, hogy a nemzet velük szemben hálás legyen és érdemeiket elismerje. A frontharcosokat kivesszük, kifelé ezt hirdetjük, de itt van a 2. §, amely megmondja, hogy nem minden zsidó számít tűzharcosnak, mert ott is magasabb kategóriát állapítunk meg, Rendben van, megállapítottuk, hogy a keresztényekkel szemben a zsidók közül ki tűzharcos, ki élvezheti a tűzharcosoknak járó jogokat, _ azonban szinte szakaszonkint visszaszippantjuk azt, amit a tűzharcosoknak adunk. (Rupert Rezső: Komolytalan dolog!) ":,--'-•« T. Ház! Nagyon csodálom, egészen különösnek tartom és fájlalom, hogy a 2. §. megszavazása után ezeknél a szakaszoknál a túloldalon ülő egyetlenegy tűzharcos képviselőtársam sem emeli fel tiltakozó szavát. Azt még nagynehezen meg tudom érteni, hogy a zsidóknál sokkal szigorúbb kritériumot alkalmaznak a tűzharcosság ^megállapításánál, de ha ez már megvan, nem értem, hogy a magyar államnak, amelynek jó volt :a tűzharcos zsidó arra, hogy a fronton teljesítsen szolgálatot, jó volt arra, hogy tiszti rangot nyerjen, hogy kitüntetéseket kapjon, nem jó arra, hogy esetleg ee:y szerény, kicsiny állami hivatalt ellásson. Ez teljesen igazságtalan, logikátlan, (Rupert Rezső: Immorális!) erkölcstelen, bajtársiatlan, nem méltó a magyar katonához, nem méltó a magyar úrhoz és nem méltó a magyar emberhez egyáltalán. Azonkívül én, mint szintén háborút viselt katona, mint volt katonatiszt, ezt a katonatiszti ranggal szemben elkövetett súlyos sérelemnek tartom. Aki elég jó volt arra, hogy őfelsége a király tisztnek kinevezze, aki elég jó volt arra, hogy a kormányzó ur esetleg rendkívüli háborús érdemeiért előléptesse, mint emléklapos tisztet, àki ma főhadnagy, százados vagy őrnagy, az nem elég jó ahhoz, hogy egy kis civil hivatalt ellásson, amely esetleg éppen arra elég, hogy őt, meg ealádját az emberi élet standardon tartsa. Aki életét kockáztatta, aki odáig ment a kötelességteljesítésben, hogy még életét is szívesen feláldozta volna, az a hivatalban is megbízható lesz és nem fog a sokkal kisebb csábításnak engedni. Ennek a rendelkezésnek sem erkölcsi, sem nemzeti megalapozottsága nincs. Bár nem helyeslem, de — tekintettel arra, hogy a magyarságot mindenfelől veszedelmek fenyegetik — meg tudnám érteni, nem azt, hogy a magyar állampolgárok egyes kategóriái ellen hozzunk be numerus clausust, vagy numerus nullust a hivatalokba, hanem azt, hogy azt követeljük, hogy az állam alkalmazásában, vagy a közületek alkalmazásában álló tisztviseőknek legalább egy bizonyos minimális száza-