Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-384

Az országgyűlés képviselőházának 3SJ/.. hiszen ha a kivétel áldásának élvezéséről lenne szó, a későbbi szakaszokból mindenütt kitűnik, hogy a korlátozás a 2. §-ba felvettekre is vonatkozik. (Kertész Miklós: Így van!) T. Képviselőház! Annál érthetetlenebbnek tartom, hogy akkor is, amikor úgyszólván semmit sem ér gyakorlatilag ez a szakasz, mégis olyan szűk marokkal mér, mégis a semmit sem érő kivételek közül is nagyon érdemes kategóriákat kisemmiz. Itt van mindenekelőtt a tűzharcos-kérdés, a tűzharcosoknak, hadifoglyoknak, hadirokkantaknak ügye. Nem elég, hogy valaki tűzharcos volt, vagy hadifogoly volt éveken keresztül, hadirokkant lett» még kisegítő jogcímre is szükség van, sebesülési éremre vagy valami kitüntetésre ezek mellé. Állítom, hogy aki ezt a javaslatot fogalmazta vagy ezt helyesli, az nem volt a harctéren, (Esztergályos János: Fogalma sincs a harctérről!) az nem volt ott azon az éjszakán, amely éjszakáról Gyóni Géza ismert szép költeményét írta. (&gy hang a jobboldalon: Ez tévedés! — Esztergályos János: Akkor meg lelketlen, kíméletlen, embertelen!) A tűzharcosokat egyszerűen el akarja intézni azzal, hogy kötelességet teljesítettek. Nohát, az az illetői is teljesíthette kötelességét, megszerezhette a tűzharcos! minőséget, szerezhetett egy-két medáliát, de valószínűleg csak valami távoli parancsnokságokon, mert aki velünk volt ezeken az éjszakákon azokban a hetekben, hónapokban, éveken keresztül, annak ugyan a tűzharcosság kötelességteljesítés volt, de egy kissé nehéz kötelességteljesítés volt. Az nem beszélhet így, ahogyan ők beszélnek. Az olyan ember, aki a tűzharcosság mellé még kitüntetést is követel, azért sem volt ott a harctéren, mert annak, aki ott volt a harctéren, tudnia kell, hogy a tűzharcosok tömegei megérdemelték volna még azt a kitüntetést, de» sokféle okból nem juthattak hozzá. Magam visszaemlékezem a Potiorek-féle offenzíva idejére. Igen derék, véres teljesítményeket vittünk véghez. Amikor a Potiorek-féle offenzíva nem sikerült, egy elvet dobtak a hadsereg felé s az egész világnak, hogy: miután ez az offenzíva nem sikerült, senki sem kaphat kitüntetést. Pedig^ vjszszaemlékezem erre, a Potiorek-offenzívára, nemcsak az előrenyomulásunkra, amely számtalan és számtalan hősies cselekedet véghezvitelével járt, hanem visszaemlékezem a viszszavonulásunkra is, arra a nagy pánikra, amikor mindegyikünk, minden század ide-oda ki volt rendelve, ellenlökésekkel utódvédharcokban tartóztatta fel napokig az ellenséget, hogy a hátunk mögött visszavonuló brigádok átkelhessenek a Drinán vagy a Száván. Mindezekért nem járt kitüntetés, mert elvként mondták ki, hogy nem jár. Akik azonban a derék, nagyszerű tetteket véghezvitték, hogyan jutnak ahhoz, — parányi igazságosság mellett, parányi magyar lelkiség mellett — hogy azért, mert nem kaptak kitüntetést, ne részesüljenek ennek a szakasznak kedvezményében? Igenis, t. Képviselőház, aki kitüntetést kapott, az mind megérdemelte,; meg kellett érdemelniök különösen azoknak, akik a vonalban voltak és nem a hátsó parancsnokságnál. Azoknak ez elég jogcím legyen. A sebesülés ténye is talán magában elég jogcím lehet, de ha valaki nem is sebesült meg, nem is kapott kitüntetést, azért az a tűzharcosság még mindig elég érdem az igaz magyar lelkiség szerint ahhoz, hogy a kivételek közé bejuthasson. ülése 1939 március Él-én, kedden. 431 És a mai idő talán a legkevésbbé alkalmas arra, hogy megbontsák ennek a nemzetnek sorait. Bizony, ma is úgy áll a helyzet, hogy egy nagy egységre volna szükségünk, egy nagy lelki testvéri összeolvadásra s ez az idő is olyan, mint amilyen sokszor volt, hogy legfőbb kötelességünk volna, szívünk vágyának tennénk eleget, ha a hadierények kultuszát mennél magasabb piedesztálra emelnénk. Ez az idő nem alkalmas arra, hogy itt emberek, akik talán nem is hivatottak rá, mert nem voltak a tettek mezején, a hadiérdemeseknek, a tűzharcosoknak minden érdemét most egyszerűen csak úgy egy kézlegyintéssel elintézzék. Ilyenkor természetesen nemcsak a tűzharcosokra, a hadirokkantakra, a hadifoglyokra, hanem gondolok ezeknek hitveseire, gyermekeire is, akiket éppen úgy érdemeseknek tárnék arra, hogy ők is a kivételek közé Boroztassanak, mint ahogy a hősi halottak özvegyei és gyermekei is, továbbá az ellenforradalomban megszenvedettek gyermekei is a kivételek közé kerültek. Nagyon szép, hogy a hőisi halottak özvegyei vagy gyermekei megmaradhatnak állásukban, de igen sokszor nincs is olyan szükségük rá, mint a tűzharcosnak, rokkantnak vagy nadifogolynak, hogy állásukban megmaradhassanak, mert elég sajnos, de így van: azt a szegény hősi halottat már nem kellett eltartani, de itt vannak ezek a megrokkant és megöregedett tűzharcosok, hadirokkantak, hadifoglyok, akik közül a legtöbbet már el kell tartani azért, mert hiszen a harctéri szenvedések siettették azt, hogy minél előbb munkaképtelenek legyenek. Micsoda irgalmatlanság, micsoda kegyetlenség, a magyar lelkiségnek micsoda hiánya kell ahhoz, hogy nem engedjük meg, hogy a gyermek, a feleség, vagy unoka ott maradhasson állásában s kenyeret kereshessen nemcsak magának, hanem annak a tűzharcosnak, hadirokkantnak és hadifogolynak is. Én tehát nagyon hiányolom azt, hogy ezekre a kivételezést nem terjesztik ki. Mennyivel megokoltabb az, hogy viszont az ellenforradalomban résztvettek gyermekeire, ha a veszélynek csak egy kis szele is érte őket, kiterjesztik a mentességeit? Bocsánatot kérek, ha elég ennyi veszélyeztetettség, akkor azok, akik heteken, hónapokon át kint voltak a harctéren, mégis kissé nagyobb veszélynek voltak kitéve, ha tehát ezek az ellenforradalomban résztvettek és azok leszármazottai megérdemlik, — mint ahogy megérdemlik — hogy a kivételek közé soroztassanak, akkor a legkevesebb az, hogy ugyanilyen elbánás nyilvánulhasson meg a tűzharcosokkal szemben is. Felemlítették itt és én is hozzájárulok ahhoz a kifogáshoz, hogy ott vannak az orvosok és lelkészek is, akik szintén nem tartoznak a kivételek közé, holott az első segélyhelyeken és másutt bizony sokszor kissé hosszasan ki voltak téve az életveszélynek, jobban, mint sok ellenforradalmi harcos, akire ez a javaslat gondol. De ha nem is volt a harctéren az orvos vagy a lelkész, a járványkórházban műkö. dött, ahol mindennap, minden percben állandóan a halállal játszottak, minit; ahogy igen sokat közülök el is vittek a járványok. Es nincs vége a felsorolásnak. Ha az ellenforradalmi küzdőket megjutalmazzuk, a kivételezései, akkor ott vannajk a 48-as honvédek is, a hősi halottak, azok utódai, vagy ott vannak a boszniai háborúban elesettek, azoknak ma-