Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-382

388 Az országgyűlés képviselőházának 382. ülése 1939 március 16-án, csütörtökön. tor képviselő úr levelét, amelyben katonai szolgálatra való bevonulására tekintettel, bizonytalan időre szabadságot kér. Méltóztatnak a katonai szolgálat tarta­mára a kért szabadságot engedélyezni 1 ? (Igen!) A Ház a szabadságot engedélyezi. Áttérünk a napirend tárgyalására. A törvényjavaslat általános vitája leg­utóbbi ülésünkön végetért. Kíván az igazság­ügyminiszter úr szólani? (Tasnádi Nagy And­rás igazságügy miniszter: Nem!) Kíván az elő­adó úr szólni 1 ? (Felkiáltások a baloldalon: Nincs előadó! — Malasits Géza: Legalább ilyenkor legyen itt! — Makkal János előadó: Nem kívánok szólni!) Zárszó jogán megilleti még a szó Rupert Rezső képviselő urat, mint a különvélemény benyújtóját. (Zaj és felkiáltások a jobbolda­lon: Elég volt már!) Rupert Rezső: T. Képviselőház! Az után a nagyszerű történelmi jelenet után, (Felkiáltá­sok a jobboldalon: Menjen ki! — Zaj! — Ras­say Károly: Halljuk!) amelynek az imént bol­dog tanúi voltunk, az öröm és a lehangoltság érzéseinek a hullámai közepette szólalok fel. (Folytonos zaj. — Halljuk! Halljuk! balfelől.) Mint mind a sok millió magyar, én is öröm­mel és a szeretet lelkesedésével kísérem derék honvédeinket, amikor a régi ország ősi birtok­állományából megint visszaszereznek egy szép darabot. Ugyanakkor azonban a lehangoltság érzése vesz rajtam erőt, amikor látom, hogy törvényhozásunk viszont azzal foglalkozik, ho­gyan csökkentse az ősi alkotmány birtokállo­mányát. (Mocsáry Dániel: Hol csökkenti 1 ?) Ez merőben ellentétes munka azzal, ami most fent a Felvidéken történik. (Rajniss Ferenc: Egyáltalán nem!) T. Képviselőház! Alkalmi törvényhozás ré­szesei y agyunk, hozunk alkalmi törvényeket, amelyeket a szenvedély és az elfogultság dik­tál, vétünk vele az ősi alkotmány birtokállo­mánya ellen, a régi törvények összessége ellen, pedig amint a 434/1868. számú belügyminisz­teri rendeletben is kifejezésre jut, amelyet Deák Ferenc szerkesztett, az alkotmány a tör­vények összességében van, nem egyik vagy másik törvényben. A jogtudomány, a szociológia, a jogfilo­zófia —- mint a mi alkotmányunk is — nagyon helyesen különbséget tesz a régi törvények és az alkalmi törvények között, ezeket az alkalmi törvényeket csak dekrétum jellegüeknek tartja, a régi törvényeket pedig az alkotmány alaptörvényeinek. Émile Faguet az ő remek­művében »A kontárság kultuszá«-ban foglal­kozik ezzel a kérdéssel. Azt mondja, hogy az alkalmi törvények nem igazi törvények, ha­nem csak dekrétumok. Idézi Aristotelesből a következőket (olvassa): »A dekrétumok csök­kentik a törvény abszolút tekintélyét. Ez a demagógokba vetett bizalom eredménye. Azon demokratikus kormányzatban, ahol a törvény uralkodik, nincsenek demagógok. Mihelyt el­vesztette fenségét a törvény a gyors megvál­toztatásokkal, felemelkedik a demagógok tö­mege«. Azt mondja továbbá, hogy az ilyen törvényhozás hasonló Demosthenesnek ahhoz a barbár harcosához, aki mikor a fejére ütöt­tek, utólag odaemelte a pajzsát, amikor a vál­lára ütöttek, utólag odaemelte a pajzsát. Mi is hasonlóképpen cselekszünk: jelentkezik vala­miféle baj; a demagógia szenvedélye valami kérdést felvet és akkor hirtelen odatartjuk a pajzsot, mintha az a pajzs használna valamit. Ugyanebben a művében idézi Émile Fa­guet Montesquieut is, aki törvény alatt csak a régi törvényeket érti. Azt mondja Mon­tesquieu, hogy (olvassa): »A törvény uralma szellemi arisztokrácia, amely az elhunytakról származik át ránk, akik már életükben tekin­tettel voltak az élőkre. Az ilyen törvény« — mondja — »a kormányzottakat kormányoz­tatja a kormányzók által, a kormányzókat pe­dig az elhunytak által. Az ősöknek tehát kell engedelmeskednünk, félve kell megbolygatni a régi törvényeket«. Ugyancsak Montesquieu a »Perzsa levelek«-ben azt mondja, hogy (ol­vassa): »Sokszor a törvényhozók legnagyobb része korlátolt eméberekből áll, akiket a vé­letlen emel a többi fölé. Gyakran szükség nél­kül megváltoztatják a régi törvényeket (Zaj a jobboldalon. — Elnök csenget); beletaszítják az országot a rendetlenségbe«. Elnök: Kérem a képviselő urat, méltóztas­sék hangosabban beszélni. (Propper Sándor: Csendesebben társalogjanak odaát!) Rupert Rezső: Ugyancsak idézi Aristote­lesből, hogy veszedelmes a törvények könnyű megváltoztatásához hozzászoktatni a polgáro­kat, sok körültekintés kell ehhez. Hát éppen azért is, t. Képviselőház, mert időnkint tény­leg alakulhat olyan törvényhozás, amely nem áll olyan magaslaton, mint amilyen magasla­ton álló törvényhozás a régi világban jó tör­vényeket hozott, amelyek az elhunytaktól származnak reánk és amelyekkel szemben a tradíció ítiszteletével tartozunk. ;!(Mózes Sán­dor: A régi jó törvények szentesítik a rab­szolgaságot!) T. Ház! Ha ebből a szempontból nézzük a kérdést, hogy mikor volt ennek a törvényho­zásnak hivatása magaslatán álló nagy több­sége és visszagondolunk csak az 1867-es tör­vényhozásra is, nem vonhatjuk kétségbe, hogy az 1867-es törvényhozás a legmagasabb szín­vonalon állt. (Zaj. — Elnök csenget.) A nemzet színe-java jutott be az országgyűlésbe és amikor a nemzet színe-java volt itt, akkor 1867 december 20-án, mint Várady Gábor is írja ugyanzon év december 23-áról írt levelé­ben, a Ház mint egyetlenegy ember állt fel és szavazta meg a törvényt, amely a magyar zsidóságot emancipálta. Mondom tehát, nem lehet arról szó, hogy ez olyan törvényhozás lett volna, amelyről Faguet szól, hogy nagyon sokszor igen gyenge emberek jutnak be vélet­lenségből a törvényhozásba és uralkodnak a többiek felett. Az 1867-es országgyűlésre ezt nem lehet elmondani, ellenben sok minden más év törvényhozására el lehet mondani. Ha te­hát mi csakugyan alkotmányunkhoz, Őseink szelleméhez hívek akarunk lenni, ha nem aka­runk a szenvedélyek hullámaira kerülni és nem akarjuk az országot rendetlenségbe lökni, akkor nagyon meg kell gondolnunk, fontol­nunk azt, hogy mit cselekedtek a mi eleink, mi maradt ránk az elhunytaktól és engednünk kell, hogy ezek az elhunytak, akik egy szebb magyar világban s tisztábban és kevesebb szenvedéllyel látták a dolgokat, kormányozza­nak bennünket. Akik az ősök tiszteletét meg­tagadják, azok biztosan nem járnak jó, úton, Magyarországon pedig különösen nem járnak magyar úton. Ezek igazolhatják a maguk el­járását olyan problematikus valamire való hi­vatkozással, mint a közvélemény, azonban a történelem meg fogja róluk állapítani, r hogy az igazi közvéleményhez, a nemzet érzesvila­gához nem volt közük akkor, amikor a regi 30 bevált idők által szentesített törvényeket meg-

Next

/
Oldalképek
Tartalom