Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-379

268 Az országgyűlés képviselőházának 379. ülése 1939 március 9-én, csütörtökön. törődhetem, hogy akár a lelkiszegények, akár a rosszhiszeműek mit mondanak. De tovább menve, nem az a legszomorítóbb és legmesszebbmenőén aggasztó tünet, hogy X-et és Y-t zsidóbérencnek Mvják, hanem az, hogy ebben az országban divatra kapott az a hang, amelyet éppen a múltkor több ízben hallottunk igen komoly és megrázó beszédben kifogásolni, hogy mindenkinél, aki ellenkező politikai meggyőződést vall, rögtön a legaljasabb motívumókat, a legkomiszabb jellembeli tulajdonságokat és a legönzőbb indító okokat akarják felfedezni. A politikai ellenfeleknek az egyéni becsületét tönkretenni és ezzel diszkreditálni a tömegek előtt, ez valóban olyan új stílus, amely azelőtt nem volt meg a magyar politikában. Legutóbb Eckhardt Tibor t. képviselőtársam ezt igazán megrendítően tette szóvá éppen a zsidó javaslattal kapcsolatban elmondott beszédében. Aki ma kizárólag becsületes magyar meggyőződéstől vezéreltetve és csak magyar szívére hallgatva ki meri mondani azt az általa igazságnak tartott gondolatot, amely benne él, (Zaj a bal- és a szélsőbaloldalon.) ha ez a gondolat ellentétben áll a töfbbséggel, a túloldallal vagy azokkal, akik nagyobb hangon tudnak ordítozni, vagy aki pláne odáig merészel menni, hogy egyenesen rámutat egy fénykorát élő politikai divatnak az ürességére és káros voltára: az rögtön zsidóbérenc, fajának elárulója, a nép és a népi politika ellensége. Nem mentesít ez alól egy tisztességes, komoly, termelő és termékeny munkával eltöltött közéleti múlt sem. A legjobb eset a maga nevetségességében, hogy az első zsidó.iavaslat vitájánál Bethlen István gróf felszólalása után egy nem magyar nevű szélsőjobboldali képviselő odaállította Bethlen Istvánt, mint azi idegen fajú, idegen vérű és a magyar faji géniusztól idegen magyar arisztokrácia elrettentő példaképét. Az eset teljesen nevetséges, de ai szellem, amelyet visszatükröztet, elszomorító és elképesztő. (Farkas István: Az adófillérekből kapják a pénzt ezek!) Bethlen István politikájával szemben ezen az oldalon, amelyen szerencsém van ülni, szintén komoly kifogások estek. (Rassay Károly: De azok az urak támogatták nagyrészben! Főispánjai voltak!) Egyet azonban el kell ismernünk, azt, hogy Bethlen István mindig csak magyar politikát csinált, (Ügy van! Ügy van! balfelől.) Bethlen Istvánt még a szerintünk helytelen intézkedéseiben is csak a hazafias érzése, csak a magyarság jövőjéért való aggodalma vezette. Ezt még Bethlen István legélesebb ellenfele sem tagadhatja, ha jóhiszemű. Bethlen Istvánról szólva elmondom azt, hogy a zsidótörvényt sürgető urak azt hangoztatják, hogy a keresztény kurzus után az úgynevezett konszolidáció életbelépésétől kezdve egészem Gömbös Gyuláig nem történt semmi ebben a kérdésben. (Rassay Károly: Elaludt a szegedi szellem és Gömbös Gyula ébresztette ezt ismét fel!) Nem akarom én itt Bethlen István apológiáját mondani, nincs rászorulva és -nem mondom azt sem, ihogy mind helyeslem azokat az intézkedéseiket, amelyeik akkor történtek, de utóvéígre mégsem lehet azt mondani, hogy nem történtek intézkedések a zsidókérdés tekintetében becsületes meggondolások alapján, hogy nem volt ilyen, ha következményeiben nem is mindig helyes, de a kérdés nyugvópontra való juttatására irányuló törekvés a Bethlen-kormány idejében. Utóvégre akkor hozták be a numerus clausust; a földibirtokreform során a zsidó birtokokra nézve, mint tudjuk, egészen más intézkedéseket léptettek: életbe; az (állami szolgálatra, a hadseregben és^ így tovább, zsidót -nem alkalmaztak. Ezt még a törvényjavaslat indokolása is elismeri. Ilyen körülményeik között mégsem lehet azt mondani, hogy nem történt semmi, akár elfogadjuk, akár helytelenítjük a kérdésnek nem kegyetlen, hanem legalább is európai eszközökkel való megoldását. _ Továbbmegyek. Azok az urak, — beleértve a jelenlegi igazságügyminiszter urat is — akik itt a javaslatot előterjesztették és törvényerőre emelését követelik, akik azt mondják, hogy csak ennek a törvényjavaslatnak segítségével lehet ezt a kérdést nyugvópontra juttatni, azok végigszolgálták ezt az egész most egyrészt átkosnak, liberálisnak, másrészt maradinak hirdetett Bethlen-rendszert. (Rassay Károly: Ennek voltak a miniszterei! A főispánjai! Ott ülnek!) Tegnap választották meg az újjászervezett kormánypárt elnökévé a Bethlen-kormánynak egyik volt kiváló főispánját, aki Bethlen István grófnak köszönhette a főispáni széket. Igaz, hogy azután Gömbös Gyula kormánya alatt mint főispán Debrecenben megbuktatta Bethlen István pártját, de ha valóban az a meggyőződésük, hogy a Betïïlen-rendszer mulasztásokat követett el a zsidókérdés megoldása körül, miért nem mondták ezt akkor, amikor miniszterelnök volt és amikor biztosan hallgatott volna a tanácsukra, hiszen ő nevezte ki őket fontos pozíciókba. (Ügy van! Úgy van! a baloldalon. — Rassay Károly: Ez a magyar ember természete? — Bródy Ernő: Ez a magyar nyiltság?) Ezzel az érvvel itt tehát nem lehet operálni. Most ezt mind elfelejtik és azt mondják; hogy a Bethlen-rendszer nem tett semmit, sőt Bethlen István is ugyanolyan aljas zsidóbérene, mint mi, többiek valamennyien. (Tolnay-Knefély Ödön: ö kapta a legtöbb díszpolgári oklevelet! — Horváth Zoltán: Imrédynek nem volt elég ideje, különben ő is kapott volna!) A legszomorúbb azonban a következő. Régente is voltak itt éles -harcok, régente is sokszor szembenállott politikai, elvi vagy vallási okokból a magyar a magyarral, régente is harcoltunk, régebben is voltak kurucok és labancok, — noha a régi labancok különb magyarok voltak, mint a mai labancok, mert azok ás az ország függetlenségét akartaik. A kuruc és a labanc közt csak az volt a különbség, hogy az egyik a töröktől féltette jobban az országot, a másik a némettől. Ezek azonban nemcsak szóval és pennával harcoltak egymás ellen, hanem karddal is. (Farkas István: Ezek csak állásokért harcolnak!) Zrinyi Miklós a költő írja, hogy »Híremet nemcsak keresem pennámmal, hanem rettenetes bajvívó szablyámmal!...« Tehát harcoltak egymás ellen rettenetes bajvívó szablyájukkal is, de nem pocskondiázták le egymást, nem gázoltak egymás becsületébe és a tömegek felé nem akarták egymást egyénileg diszkreditálni. Hogy mennyire a magyarság léte, nemzeti élete volt mindenkinél a vezető gondolat, — amit később nemzeti öncélúságnak neveztek — ezt mutatja, hogy Pázmány Péter legnagyobb ellenfelének, Bethlen Gábornak írta azt, hogy örül, hogy »...Erdélyben