Képviselőházi napló, 1935. XXI. kötet • 1938. december 7. - 1939. február 23.
Ülésnapok - 1935-365
390 Az országgyűlés képviselőházánoJc tagozódott szét, s a magyar katonai erények okkor tündököltek ismét igazán és a magyar birodalmi gondolat akkor ragyogott a legjooban, amikor a magyarság a törzsi nemzetből Szent István koráuan újból átalakult az akkori királyság totális államrendszerévé. T. Ház! Akkor, amikor a magyar katonát jellemezzük, talán fölösleges volna újból és újból a legnagyobb magyar katona-politikusra, Zrinyi Miklósra hivatkozni, aki írásaiban, a német maszlag és a török áfium ellen való figyelmeztetéseiüen a magyar katonaszellemet, a magyar honvédelem irányát örök időkre megszabta és akinek írásai ma már minden magyar honvéd számára a hadi irodalom bibliája. Felesleges volna Zrinyi Miklósra hivatkozni, de legyen szabad hivatkoznom ismételten Takáts Sándorra, az egyik legtökéletesebb magyar történetíróra, aki megírja, hogy (olvassa): »A XVI. és XVII. század szakadatlan háborúk és harcok között folyt le. Az örökös harcok az erkölcsöket ugyan nálunk is elvadították, de az embereket megedzették, acéloskarú, törhetetlen szívű, félelmet nem ismerő férfiáink voltak. Annyi hőst, annyi vitézt és nemzeti vértanút, mint e két század adott a magyarságnak, aligha mutathat fel még egy nemzet.« Megírja azután, hogy míg Európaszerte a zsoldos katonaság mindenütt a nemzetietlen iránynak volt a letéteményese, terjesztője és ereje, addig Magyarországon a zsoldos, úgynevezett iratos katonaság a nemzeti hagyományoknak, a nemzeti nyelvnek és a katonai erényeknek legerősebb bástyája és leghatalmasabb terjesztője volt. Ebből kitetszik, hogy nem a pacifistáknak - van igazuk. Az embereknek, a népeknek és nemzeteknek természetes életformájuk nem a béke, hanem a legtermészetesebb életformája a harc, mert a harcokban érvényesülnek teljes mértékükben és teljes nagyságukban a férfiúi, katonai nemzetvédő erények. Nekünk ezekre a katonai és nemzeti erényekre annál is r inkább szükségünk van s azoknak fejlesztését annál is inkább követelnünk kell, mert hiszen mi ezer esztendő során és az elkövetkezendő ezer esztendő alatt is, senkiben másban, hanem egyedül és kizárólag a magyar katonában, a magyar honvédben, a magyar katona erejében és felkészültségében bizhatunk, (Gr. Apponyi György: Ez igaz!) Akármerre lapozzunk is a történelem könyvében, a hadilevéltárakban, mindenütt a magyar katona dicséretét zengik az írások és igen jellemző, hogy például 1693 március 31-én maga a magyarságot végképp'. nem szívlelő bécsi haditanács kénytelen azt írni, hogy (olvassa): »Bádeni Lajos őrgrófnak és_ valamenynyi generálisának véleménye szerint a magyar katonaság a háború esszenciája, tehát minden úton-módon szaporítani kell«. A • Staatsarchiv 1566 április 7-én Ungvárról azt kénytelen jelenteni Schwendi Lázár fővezér tollából, hogy (olvassa): »a német katonaság egymagában nem alkalmas a török ellen való harcra, igen sokba kerül, hamar megbetegszik és elpusztul, ezért a török ellen minél több magyar katonát kell tartani. E katonák ugyanis nagyszerűen hadakoznak. De oly nyomorultan fizetik őket, hogy lehetetlenség a zsoldjukból megél niök. A magyar huszár fizetése oly csekély, hogy azért a pénzért parasztot sem kaphatni sáncmunkára. Azután azt is figyelembe kell venni, hogy a magyar katonaság mellőzése a nemzet szemében tüske, 365. ülése 1939 január 2U-én, kedden. szívében pedig méreg, ezért Őfelségének rajta kéne lennie, nogy a magyarokat nagyobb mértékben alkalmazza«. T. Házi Örök magyar tragédia, hogy amikor a magyarság Önmagáért harcolt, ugyanakkor harcolt Európa kultúrájáért, Európa fennmaradásáért, az európai civilizáció fejlődéséért, az európai békéért, ellenben a magyarságnak ezt a hősi kiállását Európa sohasem viszonozta és itt nemcsak a húsz év előtti eseményekre célzok, hanem célzok egész történelmünk ezer esztendejére, amikor a magyarság mindenkor Európa mostoha gyermeke volt. Igen helyesen írja Temesvárról 1555 július 22-én Lossonczy kapitány, hogy (olvassa): '»a magyarok csak magukban bízhatnak, az idegenek nem szánják sem országunkat, sem mi magunkat.« Mintha csak ma írnok azokat a sorokat, amelyeket Tury Györgyről írt Takáts Sándor, hogy (olvassa): »nemzeti küzdelmeinknek nem az ide-oda ingadozó és megalkuvó politikusok, hanem a szegény végbeliek a vezetői. A szegény végbeli vitézek küzdő népe éleszti tel népünkben a nemzeti lelkesedést és teremti meg a nemzeti ébredést.« Mintha csak 1939-ben is érvényesek volnának ezek a sorok, amikor nem az ide-oda ingadozó politikusoknak, hanem a magyar honvédségnek a feladata az, hogy a magyar életet, a magyar jövőt és a magyar birodalmi gondolatot minden körülmények között fenntartsa s a magyar népnek és a magyar történelemnek^ már egyedül és kizárólag a magyar honvédség az az utolsó menedéke, amely ennek az országnak függetlenségét és újabb évezredét biztosítani tudja. Amikor a magyar históriát nézzük, lehetetlen elmennünk azok mellett a tények mellett, amelyeket a magyar történetírók feljegyeztek és amelyek szerint Bécsben nem titkolták, hogy a magyar katonaságot csak a felette drága német vér kímélése céljából tartották. Ahol a halál dandárral járt, ahol a szegény katonák seregével hullottak, oda mindig csak magyarokat küldöttek. (Igaz! Ügy van!) A múlt víziója félelmesen kisértett a világháborúban is. A magyarság erejéhez és számarányához mérten aránytalanul nagyobb mértékben vette ki részét a háború véráldozataiból, mint bármely más náció. Az Armeeoberkommando a magyarságban, sajnos, csak harcost, csak kiváló katonát, (Egy hang jobbfelől: Anyagot!) csak nagyszerű csapattestet látott s amikor mi az új magyar honvédelmi törvényt tárgyaljuk a képviselőházban, akkor legelsősorban is azért kell hálát adnunk a jó Istennek, hogy a magyar honvédségnek végre magyar Hadura van, (Ügy van! Ügy van!) magyar főparancsnoksága, magyar vezérkara, magyar tisztikara van és magyar parancsnokai vannak, akik a magyar honvédségben nemcsak emberanyagot, katonát és harcost, hanem elsősorban magyar testvért is látnak. (Rupert Rezső: Csak így maradjon!) Es amikor a nemzet vészes idejében természetszerűleg igénybe fogják venni ennek a magyar hadseregnek haláltme^vető bátorságát, vakmerőségét és nagyszerű katonai erényeit, akkor nem fogják ok és cél nélkül pocsékolni a magyar vért, hanem a magyar honvédséget valóban a nagy magyar nemzeti célok szolgálatába fogják állítani. (Alföidy Béla: Hála Istennek, ihoigy ia Potioretkéiktől inegiszaibadultunk!) Alig néhány hete annak, hogy a magyar I honvédségnek, a magyar katonának megint