Képviselőházi napló, 1935. XX. kötet • 1938. június 21. - 1938. december 5.

Ülésnapok - 1935-334

26 Az országgyűlés képviselőházának az ipari szeszgyárak megszűnése következtében az ilyen nagy telepeknek esetleg nem lesz módjában átvenni a környék cukorrépáját. A pénzügyminiszter úr azonban a bizottságban is megmondotta, az előadó úr pedig itt is megemlítette, hogy megvan rá a móü és a lehetőség, hogy a kisgazdatársadalom védelme szempontjából a répatermelést a kisgazdák számára zavartalanul és háborítatlanul biztosítsuk. Másik szempont, amelyre Gratz Gusztáv t. képviselőtársam hivatkozott, a szeszexport kérdése, mondván, hogy ennek érdeke is indokolttá teszi az ipari szeszgyárak fenntartását. Kérem tisztelettel, szeszexportot lehet lebonyolítani akkor is, ha a szeszt a mezőgazdasági szeszgyárak állítják elő, mert az állami egyedáruság által átvett gyártelepeken a finomítás és a dehidrálás továbbra is folyni fog. A múltban is csak finomított szeszt exportáltunk; azok a gyári berendezések, amelyek most az állam tulajdonába fognak átmenni, a jövőben is épolyan jó és exportképes árut fognak előállítani, mint amilyet a nagyipari gyárak ugyanazon készülékkel, ugyancsiak a mezőgazdasági szeszfőzdék által termert szesznek finomításával eddig exportszesz néven előállítottak. Ilyenformán én exportviszonylatban sem látok aggályokat az ipari szeszgyárak megváltásával kapcsolatban. Én azt az exportérdeket, azt a missziót, amelyet eddig az ipari szeszgyárak teljesítettek, a jövőben is biztosítottnak látom. (Fellner Pál: Csak nem lesz szesz! — Mocsáry Dániel: Lesz egészen biztosan, csak a missziói az állam részére fogják teljesíteni, nem. pedig az ipari szeszgyárak javára!) Ha lesz nyersanyag és lesz szeszgyár, akkor lesz szesz is, akkor is, ha a szeszgyár az állam kezébe jut. (Úgy van! jobbfelől.) — Petro Kálmán: Lesz szesz is) Ennek a javaslatnak éppen az a nagy előnye, hogy rendelkezései a szükséghez képest úgy tágíthatok, mint a ^ harmonika, mert ott és annyi szeszt^ fog majd az egyeaáruság előállítani, ahol és amennyire szükséges lesz. (Ügy van! Ügy van! a jobb- és a baloldalon.) Gratz Gusztáv t. képviselőtársam a javaslat ellen harmadik aggályaként a hadi érdeket említette fel. Bizonyos készlet fenntartására és rezerválására hadiszempontból feltétlenül szükség van. Ezt a készletet azonban nézetem szerint épúgy tárolhatja az állami egyedáruság, mint ahogy eddig tárolta a kereskedelmi részvénytársaság. (Rajniss Ferenc: Sőt jobb, ha az állam tárolja!) Sőt én, éppen a hadi érdekekre való figyelemmel, nagyobb megnyugvást látok abban, ha ezeket a készleteket a jövőben az állam fogja tárolni és nem a magángazdaság. (Helyeslés. — Mocsáry Dániel: Az lesz a különbség, hogy a hadinyereség nem Fellneréké, hanem az államé lesz! — Helyeslés.) Gratz Gusztáv t. képviselőtársam a monopólium ellen felhozott érvei során megemlítette azt is, hogy az állami termelésbe majd politikumot és partikuláris érdekeket fognak belevinni. Bocsánatot kérek, termelési kérdésekbe igenis lehet politikumot belevinni, de csiakis olyan értelemben, hogy az egyik vagy a másik termelési ág érdekeit kell alátámasztani, anynyiban amennyiben ezt az alátámasztást közgazdasági, nemzetgazdasági és szociális szempontok indokolják. Hiszen politikumot viszünk bele általában a gyáripari termelésbe is; ' 33U. ülése 1938 június 22-én, szerdán, csak a különféle intervenciós vásárlásokra és premizálásokra mutatok rá, melyeknél az állam mindig anyagi áldozatot hoz bizonyos nemzetgazdasági, közgazdasági, vagy szociális szempontból. Érre az áldozatra igenis szükség van, és így én ebből a szempontból sem látom semmi aggályát annak, ha a jövőben az állami egyedáruság értékesíti a szeszt, nem pedig a magánvállalkozás. Gratz Gusztáv t. képviselőtársam felszólalásának lényege azonban az volt, hogy ő a szesziparnak mint gyáriparnak fenntartását állította fel postulatumként, mert szerinte ennek megszüntetése kevesebb hasznot jelent az államra, 'mint amennyi előnyt jelent az a haszon, amely a mezőgazdasági szeszgyárak felkarolásában és a szesztermelésnek a mezőgazdaság keretébe való utalásában rejlik. A bizottságban is éppen Gratz t. képviselőtársam beszéde után volt szerencsém felszólalni. Ott t. képviselőtársain azt a kifejezést használta, hogy nálunk tulajdonképpen dogma volt a szesz ipari előállítása. Én ezzel a megállapításával akarok most szembeszállni Ez nem dogma. Talán csak dogmának állították be. Méltóztassék megengedni, hogy én ennél a kérdésnél egy kis történelmi visszapillantást tegyek. (Halljuk! a jobboldalon.) Kétségtelen történelmi tény az, hogy Magyarországon a szesztermelés kezdetben ipari tevékenység volt. (Zsitvay Tibor: Előbb volt a kisüst! — Horváth Zoltán: Most is vissza kell állítani a kisüstöt!) A lisztes anyagokból való szesztermelésről^ beszélek. Talán itt-ott a mezőgazdaság keretében is művelték primitíven^ a lisztes anyagból való szeszgyártást, de kétségtelen, hogy iparszerűleg nagyban az ipar állította elő nálunk a szeszt. De hogyan működött a 80-as évek előtt ez a gyáripar? Ügy, hogy de facto felhasznnálta a mezőgazdasági nyersterményeit, elsősorban a burgonyát, de facto állathízlalás révén, foglalkozott a moslék szárításával és a szárított moslékot mint takarmányt visszajuttatta a mezőgazdaságnak s visszajuttatta a mezőgazdaságnak a talajerő fenntartására azt a trágyát, 'amelyet saját hízlálótelepein gyűjtött. Megvolt tehát a kapcsolat az ipari termelés és a mezőgazdaság között. Ez azután az idők folyamán mindjobban decentralizálódott, mert hiszen a mezőgazdaság rájött arra, hogy ugyanezeket a célokat és eredményeket a mezőgazdasági keretben való szesztermelésnél is el lehet érni. Ekkor verseny fejlődött ki az ipari gyárak és a szesztermeléssel foglalkozó mezőgazdasági üzemek között s hogy ebben a versenyben a tőkeszegény mezőgazdaság maradt alul, az egészen természetes. Ennek következiménye volt az, hogy az állam indíttatva érezte magát arra, hogy e kérdésbe belenyúljon. Ez az első alkalommal. az 1888. évi kontingenstörvény megalkotásánál történt, amelyben elhatározták, hogy milyen arányban termelhet szeszt — kisebb adótétel mellett — a mezőgazdaság és milyen arányban termelhet az ipar. Felismerve azután, hogy a mezőgazdaság a gyáriparral szemben még mindig nehezebb körülmények között termel, a törvényben biztosították az úgynevezett bonifikációt, jutalmat, amelyet az állam a mezőgazdaságnak a nagyobb termelési költség kiegyenlítéseképpen juttatott; ez a jutalom 6—8 pengő volt hektoliterenként a termelés nagyságához képest, hozzájárult ehhez a kisebb és nagyobb adótétel közötti 4 pengő különbség, úgyhogy végeredményben hektoliterenként 10—12 pengős