Képviselőházi napló, 1935. XX. kötet • 1938. június 21. - 1938. december 5.
Ülésnapok - 1935-336
Az országgyűlés képviselőházának 336. ülése 1938 június 24,-ei 1 , pénteken. 115 A háború előtti Magyarország szőlőterülete nagyobb volt félmillió katasztrális holdnál, pontosan 630.000 katasztrális hold volt és 50 milliós fogyasztási piac számára termelt. A megfelelő árakat akkor sem tudtuk mindig elérni, de a bornak és szőlőnek prompt elhelyezése, hogy úgy mondjam, technikailag nem volt nehéz. A Trianon utáni Magyarország elvesztette területének kétharmadát, szőlőterületének háromötödét hagyták meg és, egy vad európai autarebiás gazdasági berendezkedés mellett, régi fogyasztási piacának csak egyötödével rendelkezik. Amíg 1909—1913 között átlag egymillió hektolitert exportáltunk, az akkor évi hárommilliós átlagtermés mellett, addig jelenleg ugyanakkora évi átlagtermésünkből kivitelünk csupán kettőszázezer hektoliter átlaggal szerepel. Amíg tehát az egymillió hektoliteres kivitel zökkenés nélkül biztosította a sima belső elhelyezést, addig a jelenlegi kiviteli mennyiség mellett ez a belső elhelyezés a megszokott módszerek segítségével lehetetlennek mutatkozott. Nem kétséges, hogy látszólagos túltermelés képét kaptuk, de valljuk meg őszintén, hogy egy abszolút túltermelés alapját nem találjuk. A francia szőlőgazdaság statisztikája szerint egy lélekre 120 négyszögöl szőlőterület esik, nálunk viszont mindössze 64, tehát éppen a fele. Ha e mellé az adat mellé sorakoztatjuk a borfogyasztási összehasonlítást, amely szerint a magyar borfogyasztás évenként és fejenként mindössze 37 liter, a francia borfogyasztás pedig közel négyszerannyi, akkor, azt hiszem, kellőképpen megvilágítottuk azt a tételt, hogy abszolút túltermelés nálunk nincs, csupáu relatív túltermelés van. Nem volnék azonban tárgyilagos, ha nem adnék hangot annak a felfogásomnak, hogy nálunk nem igen lelhet beszélni olyan magas; borfogyasztásról, mint a nyugati államokban. Boraink nem egészen alkalmasak olyan nagy tömegfogyasztásra, mint a nyugati államokban. A délfrancia, aramon vagy a szicíliai olasz borok, még a chianti borok is csekélyebb szesz- és extrakttártalmuknál fogva kiválóan alkalmasak általános és nagyobbmérvű fogyasztásra, de a mi tömegboraink összetételükben ezekkel nem hasonlíthatók össze. Viszont egyes történelmi borvidékeink nagy foszfortartalmú természetes borai, mint gyógyitalok, szinte utolérhetetlenek; ilyen vidékünk például a Tokajhegyalja. Ezek számára tehát elsősorban fontos az a borpropaganda, amelyet a földmívelésügyi miniszter úr bemutatkozó beszédében is megemlített és amelyre a 33. §-nál térek majd ki bővebben; de éppen az a körülmény, hogy a kormányzat ilyen borpropaganda érdekében anyagi áldozatot is hoz, legjobban bizonyítja, hogy maga a kormányzat is csak egy relatív, de nem egy abszolút túltermelés jeleit látja, noha a törvényjavaslatban nem egyszer foglalkozik a túltermelés kérdésével. De mi az oka annak, hogy szőlőgazdaságunk, mint legintenzívebb mezőgazdasági termelésünk, állandó nehézségek felpanaszolásával fordult és fordul a kormányzathoz és mi az oka annak, hogy annyira beférkőzött a közvéleménybe a túltermelési látszat? Őszintén megmondom. Mesterségesen szították ezt a látszatot, egyrészt direkt, másrészt indirekt útion a mezőgazdaságon kívül működő érdekeltségek és erők, szőlőgazdálkodásunk pedig nem bírván logikus és józan terméspolitikai irányzattal, természetszerűleg hatástalan Klévvís&lőbúzi Napló. XX. maradit minden helyes és józan értékesítési politika is. -bortermelésünknek annyi versenytárssal kellett megküzdenie, hogy szinte emberfeletti munkával lehetett eredményt elérni egyszer-kétszer, merít hiszen az egész szeszipar 1 , amelyhez mezőgazdasági szesziparunk is számítandó, versenytársként jelentkezett és ezek egyedül is már olyan erőt jelentenek, amelyekről — azt hiszem — az igen t. Ház előtt bővebben nem kell nyilatkozni. De ha ezekhez hozzáteszem még a söripart is, akkor teljes képet kaphatunk arról, hogy a borgazdaság számára milyen nehezen nőhetett babér az utolsó másfél decenniumban is. A magyarországi szeszesital-fogyasztás ugyanis évi 300.000—350.000 abszolút szesz-hektoliter. Ebből körülbelül 2C0— 250-000 esik a borra, 60.000 a töményszeszre és 40000 a sörre. Kizárólag árkérdés tehát, hogy ez az arány miképpen alakul, de az összmennyiség minden esztendőben körülbelül ugyanaz volt. Úgy a borgazdaság, mint a szeszipar, de a söripar is, saját érdekeinek megvédése szempontjából természetszerűen azon volt, hogy ez az arány állandóan az ő javára javuljon és az erre irányuló tendenciák néha a legelkeseredettebb harcokat provokálták, sokszor a nyilvánosság előtt is, de legtöbbször a négy fal között lefolyó tárgyalások sorozatában. Ez a kérdés tulajdonképpen bizonyos vonatkozásban már a múlté és az imént letárgyalt és elfogadott szesztörvényjavaslattal ezek után a harcokra — azt hiszem — részben pontot is tehetünk. Ezentúl az államhatalom feladata lesz, hogy a szesztermelésben a mezőgazdasági és így természetesen a szőlőgazdasági érdekeket miként juttatja megfelelő helyre éppen az ár tekintetében is. Hiszem, hogy a szőlőgazdaság' feje felől sikerült hosszú és — mondhatnám — ádáz harcok után eltüntetni az egyik Damokleskardot és e kérdés irányában magát a bor kérdést is, a komoly borgazdasági érdekek tekintetbevételével, nyugvópontra hozni. Marad a második kérdés, a helyes termelési politika lefektetése. Méltóztassék megengedni azt a kijelentésemet, hogy helyes értékesítési politikát sohasem fogunk tudni kifejteni, ha előzőleg'termeléspolitikailag nem állítottuk fel a megfelelő rendszert. Olyan értékesítési politika, amely ismeretlen mennyiségekkel és minőségekkel áll szénben, tulajdonképpen államilag támogatott spekulációvá fajul, — ami sajnos — nálunk is előfordult. Nem az én feladatom, hogy jelen funkciómban ezekre bővebben kitérjek, de méltóztassék megengedni, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslat előadásánál ezt, mint fő gazdasági alaptételt, kiindulópontul fogadjam el. E rövid bevezető után áttérhetek a törvényjavaslat első fejezetének általános ismertetésére, amely fejezet a hegyközségekről szól. Ehhez az általános ismertetéshez szorosan hozzátartozik a hegyközségek historikuma is. A hegyközségek a magyar szőlőgazdaság történetében már a múlt század közepén nagy szerepet játszottak és minden törvényes kényszer nélkül is önként megalakították szőlősgazdáink a hegyközségeket. Nem egy hegyközsée'ünk tekint vissza immár közel évszázados működésre. Azóta többször történt kísérlet abban az irányban, hogy ezeknek a hegyközségeknek a megalakítását kötelezővé tegyék, a 67-es kiegyezés után is, amikor azonban az akkori hatalom politikai veszedelmet látott egy olyan gazdasági tömörülés és szervezet létrehozásában, amely az érdekelteknek erőt és — szerintük -r17
