Képviselőházi napló, 1935. XX. kötet • 1938. június 21. - 1938. december 5.

Ülésnapok - 1935-335

96 Az országgyűlés képviselőházának 335. kisüst, amelyet a magyar ember annyira megszeretett, hogy ha talán évtizedek óta nem is beszélnek róla a parlamentben, még mindig nem jelenhet meg a nép előtt egy politikai szónok anélkül, hogy a szemébe ne vágnák: mi lesz a kisüsttel? A szesztermelés másik formája a központi szeszfőzdékben való főzés volt, amely hivatva lett volna a helyéből kiszorított kisüstöt pótolni, de amely hivatásának sokféle okból nem tudott eleget tenni. A harmadik típus volt a mezőgazdasági szeszfőzde, amely a nagy- és középbirtokok közt oszlott meg és az ország szántó-állományából mintegy 300.000 katasztrális holdnyi érdekeltséget ölelt fel, így tehát a szántóállománynak mintegy 4—5 százalékával volt kapcsolatos. Azután következett az az ipari szeszfőzés, amelyről már annyit hallottunk, és amelyet a jelen törvényjavaslat halálra ítél. A jövőben némileg megváltoznak a szesztermelő érdekeltségek. És pedig, hogy alulról kezdjük, a kisüst helyett ez a törvényjavaslat a pálinkafőzőket állítja be; hogy minek nevezzük ezeket a főzeléket, az nem fontos, az a fontos^ hogy mit jelent a kisemberek szempontjából. A központi szeszfőzdéket bores gyümölcsfőzőknek kereszteli át a törvényjavaslat, s remélem, hogy ebbe a kategóriába fog sorozódni az az új típus is, amelyet ez a törvényjavaslat kreál és amely szövetkezeti szeszfőzde néven fog szerepelni a jövőben. Az ipari szeszfőzdék a jövőben is megmaradnak; nagyrészük az állam kezében lesz, egyrészük pedig, a kisebbek, az élesztőtermelést fogják szolgálni. A mezőgazdasági szeszfőzdék teljes mértékben megmaradnak és azoknak kontingensét, termelési kereteit a törvényjavaslat egyáltalában nem érinti, nem sérti, hanem hosszú időre teljes mértékben biztosítja. Engedtessék meg nekem, hogy itt csak a legkisebb típusról, a kisemberek típusáról, a kisüstről, a pálinkafőzőkről, a bor- és gyümölcsíőzökről beszéljek. Teszem ezt elsősorban azért, mert kerületem népe határozottan megköveteli tőlem, hogy ebben a kérdésben álljam meg helyemet mindenkivel szemben, ha a szükség úgy kívánja, még a kormánnyal szemben is. (Mozgás a jobboldalon.) Az én kerületem népe megköveteli, hogy ezt a kérdést feltétlenül úgy oldjuk meg, hogy a kisember helyzete megkönnyíttessék. Nálunk ugyanis nincs olyan 2—3 vagy 4 holdas törpebirtokos kisgazda, akinek fent a hegyen ne lenne egy kicsi szőlője, egy- vagy egy fél- vagy egy negyedholdnyi szőlője s ezeknek a kisembereknek nincs nagyobb fájdalmuk, — és ezt egészen komolyain mondom — mint az, hogy a bortermelésnél előállott melléktermékeket, főképpen a seprűt, a törkölyt, gyümölcstermesztésnél a cefrét nem tudják értékesíteni, hanem évrőlévre a szemétre kell kidobniok, (Csoór Lajos: Ez így van mindenütt!) vagy pedig trágyának kell felhasználniuk. Matólcsy Mátyás t. képviselőtársam még kormánypárti korában kiadott ebben a kérdésben egy szakszerű brosürát, amelyben az ő statisztikai készségével megállapítja, hogy körülbelül 8—10 millió pengőre becsülhető az a kár, amely a seprűnek, a törkölynek és a gyümölcshulladéknak szemétre való dobálásával éri a magyar közgazdasági életet. A nemzeti vagyonnak ilyen tömeges elpocsékolása még csak fokozódni fog, mert az utolsó tíz esztendő ülése 1938 június 23-án, csütörtökön. alatt tíz millió xíj gyümölcsfát ültettek ebben az országban és ennek negyedrésze, vagyis két és félmillió szilvafa, amelynek termése és gyümölcshulladéka újabb nagy cefremennyiség felhalmozódását jelenti, (vitéz Szalay László: Hétmillióval emeli a kontingenst az új törvény!) Nagyon jó tudom, rá is fogok térni de nem kétmillióval, hanem hárommal. f (vitéz Szalay László: Hetet mondtam!) Nem hét, csak három millióval. A múltban az volt a helyzet, hogy lia ezek a kisgazdák ki akarták főzni gyümölcshulladékukat, seprűjüket és törkölyüket, akkor messzi vidékre voltak kénytelenek elvinni ezt az anyagot, vagy egy-egy kisüsthöz, vagy pedig a központi szeszfőzdéhez. Ezek a központi szeszfőzdék nem. 2—3, hanem az én kerületemben 10, sőt 15 kilométer távolságra vannak az egyes szőlőhelyektől és olyan utak vezetnek hozzájuk, amelyek sár és víz vagy télvíz idején teljesen járhatatlanok és ezeken az utakon a gazda meg sem kísérelheti, hogy melléktermékét a központi szeszfőzdébe vigye. De tegyük fel, hogy mégis eljuthatott a központi szeszfőzdéhez ezzel a szesztermékkel, mi történt ott vele*? Az első az, hogy a központi szeszfőzde olyan hatalmas árakat számít a főzésért, olyan nagy főzési díjakat szedett, amelyek már maguk nem tették rentábilissá a termelést, azonkívül a kincstár is olyan magas dijat, adót szedett a kifőzött mennyiség után, amely nagyon megközelítette a pálinka forgalmi árát. Ugyanis 1.96 pengőt számított hektoliterenként, ami azt jelenti, bogy 2.30—2.40 pengős pálinkaárak mellett mázsánk int 30—40 fillérért kellett annak a kisembernek azt a cefrét szöirnyű távolságból a hegyekről leszállítani. Nagyon Örülök és igazán hálás köszönetemet fejezem ki a kormányzat iránt, hogy annak a küldöttségnek, amelyet ebben az ügyben két alkalommal is eléje vezettem, ígéretet tett és be is váltotta ígéretét, mint méltóztatnak látni, abban a tekintetben, hogy a javaslatban benne foglaltatik az az intézkedés, hogy a jövőben a kormány fogja megállapítani ezeket a kifőzési díjakat is, úgyhogy seim a központi szeszfőzdék, sem az egyéni szeszfőzdék a jövőben nem állapíthatják meg maguk ezeket a díjakat. Hálás köszönetet kell kifejeznem a kormánynak azért is, hogy a főzési adót, illetőleg a szeszadót kisemberek részére szintén radikálisan leszállította, először 1.96 pengőről 1.80 pengőben -maximálta, azután egy további kedvezményt is biztosított a kisemberek számára, még pedig literenként 25%-ot. Ezt a 25%-ot a bizottságban azután 33%-ra emelték, ami azt jelenti, hogy a jövőben a kisszeszter,melő saját termését 1.20 pengőért főzheti ki. Határozottan el kell ismernünk, hogy ez óriási lépés azok felé a kívánságok felé, amelyeket itt hangoztattunk. El kell ismernünk: büszkén mehetünk ki a falu népe elé és hivatkozhatunk kormányunk szociális érzékére akkor, amikor ilyen nemes gesztussal mégis enynyit ad a kisemberek számára, pedig tudjuk, hogy milyen nehéz küzdelmébe került ezt a kis engedményt is kicsikarni a többi érdekelt féltől. En azonban még sem vagyok száz százalékig megelégedve ezzel az intézkedéssel. Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy én ezt a megoldást nem látom teljesen he

1 yénvalónak. ÜL«rt attól félek, hogy még e mellett az intézkedés mellett is fenn fog maradni az az országos