Képviselőházi napló, 1935. XIX. kötet • 1938. május 18. - 1938. június 17.

Ülésnapok - 1935-331

820 Az országgyűlés képviselőházának zőket. Igaz ugyan, hogy az államvasút! nyugdíjasok az 1910—1923. tartó években abból a célból, hogy nyugdíjas állapotukban a tényleges szolgálatban élvezett lakáspénz kárpótlásául évi járadékot (lakbérnyugdíjat, lakáspénzt) kaphassanak, tényleges szolgálatuk alatt mindenkori járandóságuk együttes összegének 1-8%-át fizették járulék címén, ez a körülmény azonban a lakáspénzekre vonatkozó fentebb ismertetett rendelkezések megváltoztatására, nézetem szerint, okul neon szolgálhat. Az érvényben álló rendelkezések megváltoztatása ugyanis a szóban lévő államvasüti nyugdíjasokra nézve is azt jelentené, hogy azok a nyugdíjasok, akik magasabb lakáspénzosztályban teljesítettek utoljára tényleges szolgálatot s nyugdíjaztatásuk után alacsonyabb lakáspénzosztályba tartozó helységbe költöztek, hátrányosabb helyzetbe kerülnének, viszont azok, akik lakóhelyválasztásuk folytán nyugdíjazott állapotukban magasabb lakáspénzosztályba tartozó helységbe költöztek, kedvezőbb helyzetbe kerülnének. A kérdés újaibbi rendezését tehát nyomósabb indokok ana sem támogatják, de egy újabb rendezés nem is látszik kívánatosnak. Annak az általános elvnek a régi nyugdíjasokra való kiterjesztésével ugyanis, hogy a lakáspénz az utolsó állomáshelynek megfelelően jár, a nyugdíjasok egy részét a mainál kedvezőtlenebb helyzetbe juttatnék, ami ezeknek körében jogos elégedetlenséget váltaná ki, s egy ilyen rendezésnek mindössze az lenne az eredménye, hogy azok a régi nyugdíjasok, akik a jelenlegi szabályok mellett bizonyos hátrányba kerültek, a jövőben magasabb összegű lakáspénzt kapnának, azok pedig, akikre nézve a mostani szabályok jelentenek előnyt, a jövőben kisebb összegű lakáspénzben részesülnének. Tisztelettel kérem, hogy a m. kir. kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter úrral egyetértőleg adott válaszomat tudomásul venni méltóztassék. Budapest, 1938. évi június hó 8-án. Reményi-Sohneller Lajos s. k., m. kir. pénzügyminiszter.« Elnök: Az interpelláló képviselő urat megilleti a viszonválasz joga. If j, Balogh István: T. Ház! Bár a miniszteri választ a zaj miatt nem méltóztattak egészében hallani, az én kezeimhez mégis eljutott ennek a szövege, tehát foglalkozom vele. Ebben a válaszban sok fikcióvan megállapítva, pedig az az egyenes és igazságkereső gondolat, amely engem felszólalásra indított, a nyugdíjasokkal szemben való egyenlőtlen és igazságtalan elbánás volt. Ez a sajnálatos körülmény ma is fennáll és abban nyilvánul, hogy különválasztják az egyik és másik nyugalomba vonult tisztviselőnek a lakbér járandóságát. Azt a gondolatot és azt a kívánalmat, - amelynek kifejezést adtam, ez a miniszteri válasz nem elégíti ki. T. Ház! Szeretném, ha a miniszter úrnak személyesen mondhattam volna el, (Buchinger Manó: írjuk meg neki!) hogy ez az intézkedés a társadalom ellenszenvét és lázadozó érzelmét nagymértékben szitja, pedig ez a kérdés néhányezer pengővel megoldható volna. Azt hiszem, hogy igen fontos volna minden tmás kérdés mellett ennek a kérdésnek a megoldása is, mert hangzatos jelszóval, programmibeszédekkel és egyes politikai nagyságoktól elhangzó egyéb beszédekkel nem lehet ezt a kérdést elintézettnek venni. Amikor egy kis tisztviselőnek 20— 30—40. pengő különbözetet kitevő javadalmát nem juttatja el hozzá szolgálatadó gazdája, a 331. ülése 1938 június 15-én, szerdán. kincstár, akkor joggal felháborodhatik és joggal türelmetlenkedhetik az a kis tisztviselő. Hiszen nagyon sok család nyugalombavonulás után annakidején egyenesen azért költözött Budapestre, hogy gyermekeit jobban iskoláztathassa és a jobb nevelés lehetőségeit itt adtja meg nekik, ez azonban nem lehetséges, mert ehhez a lehetőséget — amint ez a miniszter úr válaszából kitűnik — nem adják meg. Tudom, hogy ezzel a problémával foglalkozik a nyugdíjügyeket intéző fórum, tudom, hogy 'ezeket az ügyeket nem tette félre, a miniszteri választ még sem fogadom el és szemmel fogom tartani, hogy a jövőben miképpen fogják ezzel a szerencsétlen tisztviselőtársadalommal szemben alkalmazott igazságtalan elbánást jóvátenni. Elnök: Kérdem, méltóztatnak-e az írásban adott választ tudomásul venni? (Igen!) A Ház a választ tudomásul vette. Következnek az interpellációk, amelyek közül az első Esztergályos János képviselő úré a pénzügyminiszteir úrhoz. Vásárhelyi Sándor jegyző (olvassa): »Van-e tudomása a pénzügyminiszter úrnak arról, hogy a pécsi kisiparosok eddigi, amúgy is súlyos adóalapjait olymértékben emelték, hogy az a pécsi kisiparosságot létalapjában támadja meg? Hajlandó-e a pénzügyminiszter úr sürgősen olyan intézkedést tenni, hogy fizetőképességének erején túl egyetlen kisiparos se terheltessék meg«. Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. "Esztergályos János: T. Ház! Néhány perccel ezelőtt az igen t. miniszterelnök úr nagy beszéd keretében ismertette az egyhónapi programmot és megszabta a jövő programra irányát. Beszédében egyetlen mondat kapott meg engem, amelyet rögtön le is írtam és egész interpellációmnak gondolatmenete ezzel a miniszterelnöki mondattal van összefüggésben. A miniszterelnök úr többek közt azt mondotta, hogy meg kell szűnnie annak, hogy itt, ebben a Házban beváltatlan ígéretek hangozzanak el. örülök ennek a nyilatkozatnak, mert az, hogy ma itt állok és interpellálok a magyar kisiparosság, a pécsi kisiparosság ügyében, szintén beváltatlan ígéreteknek a következménye. (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ugyanis hosszú esztendők óta megszoktuk azt, hogy valahányszor' új kormány jön, valahányszor pénzügyminiszteri expozét hallunk, mindig gyönyörűen hangzó ígéreteket kapunk az újonnan jött kormányelnöktől és a mindenkori pénzügyminiszterektől. Eddig legalább az volt a helyzet, hogy ezek közül az elhangzott ígéretek közül azok legnagyobb része csak ígéret maradt. Ilyen ígéret például az, amelyet az. előző pénzügyminiszter úr pénzügyminisztersége alatt itt a Házban ismételten mondott, amely tetszetős és szép volt kifelé, sajnos, azon! ban nem váltották be, pedig legutóbb egy nagy beszédében is kijelentette, hogy a pénzügyi kormányzat a maga részéről mindent el fog követni, hogy a súlyos adóterhet a gyengébbek válláról az erősebbek vállára helyezze át. Óriási taps hangzott el az akkori pénzügyminiszter úrnak erre a kijelentésére. Mindazok, akik olvasták a volt pénzügyminiszter úrnak ezt az ígéretét, élénk figyelemmel kísérték, hogy vájjon ebből mikor válik valóra valami. Ilyen reménységekkel eltelt társadalma az