Képviselőházi napló, 1935. XIX. kötet • 1938. május 18. - 1938. június 17.

Ülésnapok - 1935-330

Az országgyűlés képviselőházának jeszt elő, amely bevételi többlettel jelentkezik, — még ha csak szimbolikus is ez a bevételi többlet — amikor az állíttatik, hogy a magyar gazdasági élet egymilliárdos megterhelést elbír, akkor a tisztviselői kar lelki nyugalmának próbára tételét jelenti az, ha vele szemben a ködös jövőre ígérik annak az igazságtalanságnak jóvátételét, amelyet valamennyien kénytelenek vagyunk igazságtalannak elismerni. (Úgy van! Úgy van! a baloldalon és a középen.) Azt hiszem, ilyen körülmények között a kormánynak fokozott kötelessége a gazdasági élet állandó figyelemmel tartása, annak a figyelemmel tartása, hogy vájjon ez a pénzügyi és gazdasági politika nem. jelentkezik-e f olyan romboló hatásokkal, amelyeket első feltűnésüknél azért kell megállítania, mert ezek a romboló hatások geometriai arányban növekednek, ha a kormány az első pillanatban nem gondoskodik ezek ellenszeréről. Mi lehet e romboló hatások ellenszere? Én sohasem lelkesedtem a korlátlan pénzügyi felhatalmazásokért sem az államháztartásban, sem <a gazdasági életben. Ma mégis azt kell mondanom, hogy ez az egyetlen lehetőség, hogy ezt a veszedelmet elkerüljük. Éppen ezért, figyelmeztetni szeretném a kormányt arra, hogy ez a felhatalmazás nemcsak arra vonatkozik, hogy a bevételeket emelni lehet, hanem vonatkozik arra is, hogy a közterheket csökkenteni is lehet. Sem az egymilliárdos összeg, sem pedig az aránylag rövidre megszabott idő nem dogma. Ennek csupán addig van értéke, amíg a gazdasági élet teherbíróképességgel arányban áll. Ha a kormány azt fogja látni, hogy sem az egymilliárdos összeg, sem a költségvetési végösszeg, sem az aránylag rövid időre szabott teljesítési határidő nincsen harmóniában az ország teherviselőképességevek akkor az a kötelessége, hogy a rendelkezésére bocsátott rendkívüli felhatalmazás alapján a gazdasági elet tehermentesítése és a közterhek csökkentése terén a megfelelő intézkedéseket tegye meg. (Helyeslés a baloldalon.) T. Ház! Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk azt, hogy az a nagy gazdasági Programm, amelyet elénk vetítettek, végeredményben a gazdasági egyedek vállán nyugszik és a gazdasági egyedek összeomlása a velejáró szociális, társadalmi és államrendi szempontból bekövetkezhető veszélyekkel együtt jelenti magának az egész nagy gazdasági programmnak összeomlását is. Tudom én azt, hogy ezek a problémák nem izoláltak a mi viszonyainkra és hogy ezek a világ minden államában különböző formában jelentkeznek. Manapság az állami gazdálkodás valamiképpen egészen furcsa formát vesz fel. Emlékeztet engem a kínaiaknál divatos ősi hagyományos halászat módjára. Van egy kormorán nevű vízimadár, amely ropDant veszedelmes halpusztító. A kínaiak a halászatot úgy oldják meg, hogy egy karikát tesznek ennek a madárnak nyakára és beléeresztik^ a vízbe. A madár a maga életösztönével és élniakarásával elvégzi a halászat munkáját, de amikor azt hiszi szegény, hogy lenyelheti a megfogott halat, abban a pillanatban kiveszik a szájából és az állatot további halászatra használják fel. Körülbelül e? ma az adófizető polgár szerepe. Az állam gondoskodik egy szorító karimáról, melyet az adófizető nyakára helyez el és amikor az adófizetői az ő belső szükségleteitől hajtva kitermeli a maga íenntartására szükséges összegeket és életének előfeltételeit, 330. ülése 1938 június li-én, kedden. 733 akkor jön az állam, megakadályozza azt, hogy munkájának eredményét élvezhesse és új halászatra kényszeríti. (Rakovszky Tibor: Ezt megunja ám a publikum!) Ez nem a megúnás, de a, fiziológia kérdése. Annyira nem lehet visszatartani az ilyen halászó madarat sem, az ilyen küzdő állampolgárt sem attól, hogy legalább annyit ne biztosítsunk neki, amennyivel az ő fizikai szükségletét és családfenntartási köte1 lességét teljesíteni képes. Egyáltalán a legnagyobb probléma ma harmóniában tartani az állami szükségleteket a termelés folytonosságának biztosításával. Én tudom azt,'hogy az állami szükségletek növekednek. Halljuk és itt van előttünk a honvédelmi célok megnövekedése és sürgető követelése. Itt vannak a szociális követelések államtól, társadalomtól, magánvállalkozástól egyaránt. Azonban sorrendet kell tartani és arányt kell tartani. Ha nem tartunk sorrendet és nem ügyelünk az arányra, akkor összeomlik a termelés és végeredményben az állam is. Egy ilyen összeomlás után nem a szociális israzság, hanem a szociális forradalom érvényesül. Azt mondják sokszor, hogy gyors tempóban kell ezeket a kérdéseket megoldani.^ mert az elmúlt évek alatt semmi sem történt. Sőt azt is gyakran hangoztatják, hogy nemcsak a most elmúlt évek alatt, de ezeket megelőzőleg is, a kapitalizmus kizsákmányoló gazdálkodása idejében semmi sem történt a tömegek jólétének, a tömegek életszínvonalának emelésére. Én azt hiszem, ez túlzott agitatív beállítás. Hosy a honvédelem terén mi történt ebben az országban, azzal tisztában vagyunk. Ha valaki nem volna vele tisztában, emlékezetébe idézem, hogy 1931-ben és 1932-ben ott ültünk az első 33-as bizottságban és napokon keresztül vizsgáltuk az állam pénzügyeinek alakulását. Az, aki ezt végigcsinálta, már az erre való visszaemlékezés alapján is el kell, hogy hárítsa a vádat az elmúlt kormányokról abban a tekintetben, hogy ezen a téren semmi sem történt volna. De ez olyan kérdés, amelyről természetszerűleg nem lehet sem a kormánynak beszélnie, som pedig nekünk ideállva, a kérdést mélyebben bírálnunk és vizsgálnunk. Az azonban valótlanság, hogy szociális téren nem törtéut volna semmi. Ma már ott tartunk, hogy az agitáció a múlt évszázadok gazdasásri kepét állítja be és azt alkarja elhitetni a mai társadalommal, hogy a jobbágyság és a céhek uralma idejében kedvezőbb volt a tömegek gazdasági élete, mint ma. EB hazugság, ez a történelem megtagadása. (Úgy van! ügy van! a szélsőbaloldalon.) Hiszen nagyon jól tudjuk, hogy még száz évvel ezelőtt kultúrvidékeken is tízezreket és tízezreket pusztított el az éhínség, (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) nem is beszélve a járványokról. (Erődi-Harrach Tihamér: A népbetegségek!) Nagyon jól tudjuk, hogy a jobbágysorban élő egyén élete közelebb állott az állati, mint az emberi léthez. (Ügy van! Ügy van!) Nagyon jól tudjuk, hogy e tömegek életstandardjánajk eltolódása az egészségügy, a kultúra, a közművelődés, a közlekedés terén oly magas, hogy ezt össze sem lehet hasonlítani az elmúlt időkkel, mint ahogyan nem lehet összehasonlítani a mai időkben területileg tőlünk távolabb eső részeken élő milliók életnívójával sem. Amit ezen a téren a társadalom és a magánvállalkozások nyújtottak az. (ha nem is kielégítő — hiszen valamennyien szeretnénk ezen a téren is tovább menni — mégis horribilis eredmény, (ügy van! ügy van! a szélsőbal-