Képviselőházi napló, 1935. XVIII. kötet • 1938. április 8. - 1938. május 17.

Ülésnapok - 1935-308

364 Az országgyűlés képviselőházának pontjából nemcsak a régi létszámú ipari munkás- és segédnépességet, hanem ennek szaporulatát is az újonnan létrehozott, áldozattal megteremtett iparnak kellett volna felszívnia. Ha azt méltóztatnak kérdezni, mi az oka annak, hogy ez nem történt meg, akkor a felelet erre elsősorban az árkérdés. Van egy bizonyos árharmónia a mezőgazdasági, az ipari terményárakba vasúti tarifák és az ipari munkabérek között, amelyen belül az áraknak bizonyos nívóban, egymáshoz bizonyos optimális közelségben kell lenniök. Ha ez az optimális közelség nincs meg, vagy ha egyik-másik árnívó kiugrik, akkor ez gazdasági krízist jelent, mint ahogyan az árdiszharmóniák gazdasági kríziseket is hoznak magukkal. Ezt rövid ideig el lehet viselnie egy országnak, de állandóvá tétele annyit jelent, hogy állandósul a gazdasági krízis is. Éppen ezért azt tapasztaljuk Európa újabb időbeli gazdaságtörténetében, hogy minden önrendelkező állam a gazdasági krízisnek már a második esztendejében hozzálátott az árharmónia helyreállításához. 1935-ben már a következő adatokat találjuk: Ausztria az 1927. évi árnívó 787%-ára leszállott a mezőgazdasági árakhoz, az ipari árakat pedig 757%-ra szorította le. Franciaország az 1927. évi ipari árnívót — miután mezőgazdasági árnívó ja 55%-ra esett le — leszorította 49%-ra. Ugyanígy Csehszlovákia is a 76%-ra leesett mezőgazdasági árnívó mellé az ipari árnívót is leszállította 68%-ra. Sőt Jugoszlávia is a 69%-os mezőgazdasági árnívója mellé ipari árnívóját ugyancsak leszorította 67%-ra. Minden ország megoldotta ezt a kérdést Európában, csak mi nem. A magyar viszonyok között harmonikus állapotnak nyugodtan lehet az 1910—1913. esztendők átlagát venni. Ehhez képest 1938 februárjában a magyar árnívó az 1910. esztendő bázisa a mezőgazdaságban 87'5% és az iparban 12*2%, amelyek mellett az ipari munkabérek minimálértékét számítva 755, a reálbéreket számítva, 68 indexszámot mutatnak. Ilyen szétnyílt árdiszharmóniát még egy gazdaságilag jól berendezett állam sem bír el, legkevésbbé pedig mi, a nyersanyagoktól megfosztott, háborút vesztett, szegény ország. Tessék tudomásul venni, hogy mi nagyon szegények vagyunk. A beruházásokról szóló javaslat! indokolása hivatkozik arra, hogy Magyarországon nincsen 27.000-nél több olyan egyén, akinek 50.000 pengőnél több vagyona volna. Méltóztassék elképzelni, mit jelent ez a középosztály, a polgárság elszegényedése szempontjából. De tudomásul kell vennünk azt is, hogy a falusi szegénység életnívója túlságosan alászállt. Ha kézbe méltóztatnak venni az országos közegészségügyi intézet kiadványait, méltóztatnak látni, hogy van olyan község, ahol hivatalos orvosi vizsgálatok az iskolákban a gyermekek fr—7%-át találták csak közegészségügyileg kifogástalannak. Jelentékeny részük a minimálison alul van táplálva, nagyon sok a tuberkulotikus eset és átlagosan a gyermekek állapota közegészségügyileg súlyos kifogásolni valót hagy hátra. A szegénység nemcsak a munkáselemnél, nemcsak a törpebirtokos társadalomnál, hanem, azt lehet mondani, a falu egész közönségénél súlyos elváltozásokat hozott magával. Ha most azt méltóztatnak kérdezni, mi az oka annak, hogy Magyarországon a gazdasági krízist, tehát az elszegényedést állandósító árdiszharmónia állapota következett be, akkor a legelső helyen a monopóliumképződést, a kartelkapitalizmust kell megjelölni. Miként a 308. ülése 1938 május 9-én, hétfőn. nyugaton, úgy nálunk is a nyersanyagárak a megelőző esztendőkben mélyre estek, a munkások elemezése olcsó és kedvező volt, az adózási feltételek is kedvezők voltak az ipar számára, tehát lényegesen olcsóbb árak mellett kellett voln iparnak a mezőgazdaság és az egész fogyasztóközönség rendelkezésére állania. A magyar monopólkapitalimus azonban telve van elferdülésekkel és olyan álképletekkel, amelyek feleslegesen drágítják az árukat. Hogy ezt a folyamatot összefüggésben mutas; sam be, bátor vagyok néhány példát felhozni az áralakítás mechanizmusából. Mindenekelőtt feltűnik a tőkeszolgálat nagysága. Tőkeszegény országokban mindenütt a bankok voltak azok, amelyek az ipar létesítését vállalták, csakhogy amíg nyugaton bizonyos harc után, amely egyfelől a bankokrácia és a bankkoncentráció, másfelől az ipari koncentráció között lefolyt, a végén az ipar lett úrrá és a maga érdekeinek megfelelően szabályozta a helyzetet, addig nálunk ellentétes állapot érvényesült és állandósult. Ezzel van összefüggésben az, hogy a bankérdekeltségek száma a háború óta nagyban megnövekedett, miként mondják, hogy ma az ipari vállalatok 90%-a bankérdekeltséghez tartozik. A magyar bankok azonban nemcsak hitelezőivé váltak a vállalatoknak, hanem tulajdonosaivá is. Kartel alatt Önállóknak maradó ipari vállalatoknak a piac monopolisztikus befolyásolására való szövetkezését értjük. Itt azonban már nem kartelekről, hanem monopolisztikus fúziókról van szó, mert a szövetségbe lépett vállalatok, amelyeket a bankok vásároltak meg, önállóságukat elvesztették és a bankok tulajdonaivá lettek. Ennek a következménye tapasztalható aztán a gazdasági élet elferdüléseiben és úgyszólván egész területén. Minthogy a bankok egyúttal uraivá, tulajdonosaivá is lettek az ipari vállalatoknak, letértek a pénzpiac alimentálásával járó bankszerű feladatok teljesítéséről, önmaguk vállalkoztak és ezzel együtt a kartelérdekek legerőszakosabb szószólói és előbbrevivői lettek. Sűrűn alkalmazták a Konkurrenzkampf ama módját, amellyel a versenyzésre képes vállalatokat felvásárolni igyekeztek. Bő példáira akadunk ama manővernek, amikor régi egyéni, családi vállalatokat, miután előbb belekényszerítenek a részvénytársasági formába, ott kész prédává válván, később leállították s munkásaikat szélnek eresztették. Nagy a száma azoknak az ipari vállalatoknak, amelyek a megelőző évtizedekben legtöbbnyire a vidéki városok áldozatkészségéből kifejlődtek s amelyek révén a magyar ipari középosztály is kialakult, de amelyek éppen a monopol-kapitalizmus hatása alatt, főként az utolsó két évtizedben, megszűntek. Nemcsak a vas- és textilszakmában jó hírnevet szerzett családi vállalkozások tűntek így el, hanem európai hírnévre szert tett bútoriparos családi vállalatok is, mint például Thek Endre, Thonet, Mahunka s a többiek, megszűntek a monopol-kapitalizmus hatása alatt. Amikor tehát arról beszélünk, hogy a magyar középosztály elhanyagolta az ipari és kereskedelmi pályákat és nem törekedett magasabb és nehezebb feladatokat jelentő középipar felé, akkor meg kell állapítanunk egyszersmind azt is, hogy az elmúlt évtizedekben a régen megalapozott keresztény vállalatok is nemhogy szaporodtak volna, hanem inkább kipusztultak. Jól tudjuk, hogy az Al-