Képviselőházi napló, 1935. XVIII. kötet • 1938. április 8. - 1938. május 17.

Ülésnapok - 1935-303

Az országgyűlés képviselőházának 303. junk meg az 1914:XIV. te. mellett!) Lehet, hogy a képviselő úrnak ez a felfogása, de erről a dekadenciáról nagynevű édesatyja negyedszázaddal ezelőtt és évtizedeken keresztül nem ugyanezt vallotta. (Gr. Apponyi György: A szabadság tekintetében ezt vallotta ő is!) T. Képviselőház! Ma az akkor tárgyalt sajtótörvény jelenti á sajtószabadságot és a gondolatszabadságot, akkor viszont Tisza Istvánt és Balogh Jenőt vádolták azzal, hogy a sajtó- és gondolatszabadságot eltiporják. Ma ez alatt a vád alatt Darányi Kálmán, Mikecz Ödön és Antal István állnak, de lehetséges, hogy el fog jönni az idő, amikor majd az önök utódai Darányira és Mikeczre fognak úgy hivatkozni, amint ma méltóztatnak hivatkozni Tisza Istvánra és Balogh Jenőre. (Gr. Apponyi György: Micsoda idők lesznek azok! — Propper Sándor: Ilyen nagyszerű reményei vannak a képviselő úrnak? — Csoór Lajos: Hol vannak az utódok! — Meizler Károly: Jó lesz átorientálódni!) Szükséges rendelkezéseknek tartom tehát ezeket, amelyek az előttünk fekvő javaslatban vannak, mert ezeket a kor igényei hozzák magukkal. Értem azt, ha a közhatalomnak ezzel a megnyilatkozásával kapcsolatban, a közhatalomnak a sajtórendészet tekintetében való kiépítésére vonatkozó kormányzati intézkedéseknél a közvélemény egy részében ez az ellenkezés jelentkezik. Ebben különösebb kivetnivalót nem szabad találnunk, különösen nem •• a magyar életben, amely a szabadságjegyében született és a szabadság gondolatában, nagy históriai események tüzében acélozódott erőssé és ellenállóképessé. Ezt az ellenzést azonban mindenkor kellő kritikával kell gyakorolni. A közvéleményre is kötelező volna, de fokozottan kötelező a törvényhozás üléstermében, hogy objektív és kellő kritikával kezeljük ezeket a kérdéseket. A konkrét rendelkezéseket lehet jogászi szempontból vitatni és kétségtelenül figyelembe kell venni azokat a gyakorlati szempontokat is, amelyek a gyakorlati élet ismerőitől erednek, nagy általánosságban azonban főként arra kell ügyelnünk, hogy a sajtószabadság helyes alkalmazásában a múltban rejlő nagy nemzeti garancia érintetlenül fennmaradjon. A sajtószabadság valóban nagy nemzeti garancia volt mindenkor. Nem szólva az 1848-as időkről, a monarchia későbbi fennállása idején is a sajtószabadság a nemzeti függetlenség egyik legfőbb biztosítéka volt. De egyébként is a sajtószabadság nemcsak a társadalom és a nemzet számára jelent értéket, hanem értéket jelent az egyéni élet szempontjából is és úgy, ahogyan a társadalom és a nemzet számára, az egyén számára is conditio sine qua non-nak kell tekinteni a szabadságjogok között a sajtószabadság kérdését. Már most csak azt kell vizsgálnunk, hogy mit lehet és mjt kell sajtószabadságnak neveznünk. A sajtószabadság egyes korok politikai és társadalmi igényeit kellett hogy kielégítse és amint az imént csak az elmúlt 25 esztendő eseményeire rámutattam, látjuk, hogy ezek az igények mennyire változtak az idők folyamán. Az elmúlt 20 esztendő alatt a sajtószabadság gondolata nemcsak nálunk, hanem általában az egész világon nagy átalakuláson ment keresztül. Ne méltóztassanak ennél a megállapításomnál kizárólag csak a totális államokra gondolni, mert általában minden országban, minden nemzetnél más és más' fogalmak alaülése 1938 május 2-án, hétfőn. 159 kultakiki a sajtószabadság tekintetében. Hiába deklarálja a törvény a sajtószabadságot, hiába deklarálja azt, hogy gondolatát mindenki szabadon terjesztheti, a gondolat terjesztésének cenzúrája más és más formában, de mindenkor fennáll. Valóban indokolt esetektől eltekintve én is azon az állásponton vagyok, mint újságíró és törvényhozó egyaránt, hogy tűrhetetlen és kegyetlen intézmény a cenzúra, de ne méltóztassanak elfelejteni, hogy amikor a cenzúrát bonckés alá vesszük, akkor megállapíthatjuk azt, hogy nemcsak az államhatalom cenzúrája áll fenn. Mert hiszen tulajdonképpen mi is az, amit az államhatalom cenzúrájának nevezünk*? A Bach-korszak cenzúrájával a független csonka ország mai keresztény és nemzeti alapon álló kormányzatának cenzúráját összehasonlítani talán mégsem lej het és azt a sajtótervezetet, amelyről itt szó van, mégsem lehet együtt emlegetni a Bachkorszak cenzurális intézkedéseivel. A mai ke

: resztény és nemzeti kormányzat a nemzeti élet érdekeinek hű szolgálója akar lenni; ez el nem vitatható. Mármost, ha a törvényhozás során az egyén védelmében korlátozzuk az emberi szabadságjogokat, vájjon a nemzet védelmében nem fokozottan szükséges-e ezeknek a szabadságjogoknak a korlátozása? Ha ez a szabadság a sajtószabadság, akkor vájjon egy nemzeti kormányzatnak nem kötelessége-e arra törekedni, hogy az egyén életének biztonsága mellett a nemzet élete is biztonságban legyen; vagy ha egyéb szabadságokat korlátozunk, akkor akár a nemzet, akár az egyén becsületének és létének védelmében éppen csak a sajtószabadságot ne érintsük a társadalmi, nemzeti élet és a jogrendszerek fejlődése során? (Propper Sándor: Vannak kérem drákói törvényeink!) Ezeket a drákói törvényeket egészíti ki helyes irányban ez a törvényjavaslat. (Propper Sándor: Szóval elismeri, bogy drákóiak? Rendben van!) De ha a szabad sajtóval szemben fennálló cenzúrákat tekintjük, akkor nemcsak az államhatalom cenzúrájáról kell beszélnünk, hanem arról a cenzúráról is, amelyet a kapitalista világrend, a kapitalista társadalmi berendezkedés a sajtó terén felállított, meint amennyire a kapitalista társadalmi rend alapján állunk mindnyájan, — kivéve, reméljük, a szociáldemokráciát — annyira nem vagyunk hajlandók azonosítani magunkat a kapitalista társadalmi berendezkedés túlzásaival, (Ügy van! Ügy van! a középen.) nem vagyunk hajlandók magunkat azonosítani vele azokban a cenzurális megkötöttségekben, amelyek a sajtószabadság ellen éppen a kapitalizmus tőkéje, pénze és üzleti vállalkozóereje folytán fennállanak. (Propper Sándor: Egyelőre önök rombolják a kapitalizmust!) Lehet-e sajtószabadságról beszélni annak a tőkének az erejével szemben, amely a nemzet életérdekeinek félretételével csak a tőke öneélúságát látja é« ebben az öncélúságban gyakorolja a sajtóval szemben azt az illegitim cenzúrát, amely ellen voltaképpen igen kevés orvoslás van. (Csoór Lajos: A szeszkartelről volt egyszer interpelláció és nem írtak róla egy szót sem. Akármiről beszélünk, semmit sem írnak meg! — Zaj.) Aki ismeri a demokrata Amerika vagy a demokrata Franciaország sajtóját, az meg tudja adni a választ arra, hogy micsoda nehézségekkel küzd ebben a tekintetben az amerikai sajtó és milyen különös helyzetben van 25 *