Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-271

Az országgyűlés képviselőházának 271. azok részben végre is hajtattok. A kormányzati rövidlátás áruba bocsátotta a kincstári földek óriási területét, 285.000 katasztrális holdat, jórészt idegen 'állampolgároknak és spekulánsoknak, akik

? az állaimtól olcsón és kedvező fizetési feltételek mellett megvásárolt birtokokat nyomban parcellázták és az eredeti vételár háromszorosát vágták zsebre. A 80-as évek kezdetén mégis megindult bizonyos komolyabb telepítési tevékenység, de csak kísérletképpen ós semmi esetre sem szociális, hanem tisztán állampénzügyi szempontból. A kincstári birtokokhoz ugyanis olyan te

: rületek is tiairtoztak, amelyek mezőgazdasági szempontból teljesen műveletlenek voltak és ezek hasznosítására tartotta célszerűnek a kormány a telepítést. Kerék Mihály kitűnő tanulmányában olvassuk, hogy kísérleti nyúlként erre a szegény csángókat, a Bukovinában letelepedett miagyar testvéreinket használták fel. Körülbelül ezer csángó családot telepítettek le az Alduna árterületére, amelyet f az 1876. évi árvíz óta embermagasságú bozót és fű nőtt be. A. vidék mocsaras, maláriás, egészségtelen volt, lakóház nem volt rajta, nem csoda tehát, hogy a szegény csángóknak egy tekintélyes része elpusztult, akik pedig túlélték ezt a katasztrófát, azok boldogok voltak, ha távolabb fekvő uradalmakhoz szerződhettek. így bántunk mi véreinkkel, a cséngókkal. Bezzeg Mária Terézia másként csinálta. 1763-ban kelt benépesítési rendeletében pontosan körvonalazta a telepesek jogait és kötelességeit. Megállapította, hogy miiyen helyre lehet falvakat alapítani, hogyan kell az utcákat és a házakat építeni. Állandóan tájékoztatta magát és ha meggyőződött arról, hogy nedves helyre telepítettek egy falut, nyomban átépíttette az egeszet. A letelepített családoknak teljesen berendezett gazdaságot adott át. Az első termésig élelemmel és vetőmaggal látta el őket. A letelepülő földmíveseknek ihat-, az iparosoknak pedig tízévi adómentességet biztosi; tott. Egy négytagú földmívescsalád letelepülési költsége 500 forintnál többre rúgott, ami akkoriban szép összeg volt. Ezt különösen azért említem, mert remélem, hogy németajkú és német nemzetiségű testvéreink, a magyar állampolgárok jelenleg és évszázadok óta, nem feledkeztek meg erről 'és nem is szabad megfeledkezniük. Ök a magyar hazának és a magyar királynőnek tartoznak hálával, nem pedig a porosz imperializmusnak, amely az ő jótevőjüket, Mária Teréziát annakidején megalázta és megrabolta. Egészen bizonyos, hogy nem azért hagyták el óhazájukat, mintha ott aranyviláguk lett volna, hanem azért, mert nem tudtak megélni. A 'magyar haza pedig szeretettel fogadta keblére őket, kenyeret és otthont nyújtott nekik. (Ügy van! Úgy van! jobbfelől.) T. Ház! Az 1894.^évi telepítési törvény alapján megindult telepítéseket már emberségesebb érzéssel és szociálisabb megértéssel kezelte a kormány, nevezetesen Darányi Ignác földrníveíésügyi miniszter, akinek gondoskodásából a telepesek olcsó, jóminőségü és elegendő terjedelmű földet kaptak, igen kedvező fizetési feltételek mellett. Ám Darányi, ez az ügyvédből lett ízig-vérig (agrárpolitikus belátta, hogy a telepítési akció legfeljebb csak kísérletezésnek jó és hogy azt rövidesen nagyobbszabású birtokpolitikai akciónak kell követnie. Beis terjesztette errevonatkozó törvényjavaslatát 1903h.an és 1909-ben is, de a Széll-kormány,^ illetőleg a koalíciós kormány bukásával az ő terve is megbukott. Nem rajta múlt, hogy a terv duülése 1938 február 18-án, pénteken. bl3 gába dőlt és ezért amikor egy kifejezetten agrár javaslatot, mégpedig az agrár kisemberek érdekét t szolgáló javaslatot tárgyalunk, lelki szükségét érzem annak, hogy kegyelettel omlítsem meg Darányi Ignác nevét, annál is inkább, mivel neki akkor a maga idejében kemény és nehéz harcot kellett vívnia. Két malomkő között őrlődött: a nagybirtokosok osztálya és a szociáldemokrácia között. Az ő idejében a mezőgazdasági munkásság kérdését a birtokpolitikával kapcsolatban még említeni is veszélyes dolog volt, hiszen még egy olyan világos fejű államférfiú is, mint amilyen Tisza István volt, a »horror populi terrae«-ben, a föld népétől való félelemben szenvedett, amelynek itt a Házban nyíltan kifejezési adott, amikor 1897-ben a következőket mondotta (olvassa): »Az alföldi munkászavargások hatása alatt a magyar társadalom veszélyes tévedést követett el. Kálépett a honmentő eszmék talajára. Azt hiszem, nem lehetünk eléggé határozottak annak kijelentésében, hogy a mezőgazdasági munkáskérdést soha semmiféle földbirtokpolitikai és telepítési elméletekkel meg nem oldjuk, sőt ezt megkísérelni sem szabad.« Ha Tisza István, ez a mindenképpen széleslátókörü államférfiú ezt a felfogást vallotta, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha Zselensky Róbert gróf, ez az ízig-vérig feudális nagyúr szinte fellélegzett, amikor Darányi törvényjavaslata — amelyet ő a szocializmus szörnyszülöttjének nevezett -— lekerült a napirendről. Már most az a kérdés, hogyan váltak be a háborút követő birtokpolitikái intézkedések szociális, mezőgazdasági szempontból, tehát a mezőgazdasági munkásság, a falusi szegénység szempontjából. A földbirtokreform nem hozta meg a mezőgazdasági munkásságnak azt, amit tőle várt. Több oka volt ennek, de csak néhányat vagyok bátor felsorolni. Bár 1,200.000 katasztrális holdat osztottak ki Magyarország 16 millió holdnyi földterületéből, mégis kevés föld jutott a mezőgazdasági munkásság kezébe e reform folytán, viszont a •munkaalkalmak jelentékeny része elveszett, ami nem kárpótoltai a veszteségért a mezőgazdasági munkásosztályt. Tetézte a bajt, hogy a reform földek meglehetősen drágák voltak, a legtöbb^ helyen a községektől távol eső birtokI testekből haisítoititák ki azokat, végül — és ez j volt talán a magyar földbirtokreform [eg• szomorúbb oldala — m reform befejeztével egybeesett a mezőgazdasági konjunktúra katasztrofális zuhanása. Mindennek az lett a következménye, hogy az 1,200.000 katasztrális holdnyi földből -alig maradt 60% az eredeti igénylők kezén, a többieket vagy kitelepítették, vagy pedig azok maguk adták fel. Szóval a Nagyatádi-féle földbirtokreform csak arra volt jó, hogy pillanatnyilag levezesse a szociális feszültséget. Hogy pedig az újabban megalkotott hitbizományi és telepítési törvény a mezőgazdasági munkásság, a földmívesszegénység szempontjából semmit sem ér, arra kár szót is vesztegetni. Pedig, t. Ház, nincsen a magyar politikai, társadalmi és gazdasági életnek izgatóbb problémája, mint a mezőgazdasági munfeáskérdés. Izgató elsősorban e foglalkozási, tevékenységi kategóriának nagy számánál fogva. A 4 5 millió főből álló földmívesosztályból csak 1,100.000 lélek | tartozik a földtulajdonosok ama osztályába, amelyik elegendő földdel rendelkezik ahhoz, hogy családjával együtt meg tudjon élni. Ma| rad tehát 3,400.000 lélek. Ezek alkotják^ az úgyi nevezett földmíyesszegénységet. Ebből pedig majdnem 2 millió a teljesen nincstelen, föld-