Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-263

294 Az országgyűlés képviselőházának 263. ülése 1937 december 10-én, pénteken. zeü életünkben. Amikor ők még orosz elnyo­matás alatt álltak, akkor indult meg nálunk a nagy újjáébredés a múlt század első felé­ben, és akkor — azt lehet mondani — a fin­nek valósággal lépésről-lépésre részt vettek a mi újjáébredő, hatalmas, nemzeti életünkben. Egész kultúrájukban Széchenyi, Kossuth, Pe­tőfi és később Jókai valósággal olyan szere­pet játszott, mintha hozzátartozott volna ma­gához a szorosan vett finn kultúrához. Ez a megható ragaszkodás, mely akkor ;nőtt meg bennük mifelénk, mikor ők még rabszolgaság­ben sínylődtek és mi már kezdtünk felemel­kedni és kilábolni középkori helyzetünkből, ez az érdeklődésük egyik legmeghatobb mo­mentuma egész nemzeti életünknek. Amikor azután később, 1848-ban megtörtént az, — jól tudjuk, hogy mi történt Világosnál — hogy bennünket ugyanaz az orosz hatalom nyomott el, amely Őket is rabságban tartotta, akkor nyilatkozott meg legszebben és legélesebben hozzánk való szimpátiájuk, akikor nyilvánult meg legerősebben a sorsközösség, amikor az ő elnyomójuk minket is megsemmisített sza­badságharcunk letörésével s azóta a mi sor­sunk párhuzamoisan alakult az ő sorsukkal. Az is érdekes volt, hogy amikor az oroszok a japánok ellen elvesztették a háborút, meg­javultak egy kicsikét a finn viszonyok, akár­csak nálunk az elnyomatás idején, amikor Königgrátznél az osztrákokat megverték, egy­szerre más hangon kezdtek beszélni a magyar szabadságtörekvésekről is _ és végül kettőnk sorsközössége abban kulminálodott, hogy a vi­lágháború után ők is, mi is függetlenek lettünk. Ezen a ponton azonban megszakadt a teljes sorsközösség, mert ők boldog nemzetnek szá­mítanak, akik visszanyerték függetlenségü­ket egész nemzeti integritásukkal, mi pedig, jól tudjuk, függetlenségünket nyomorúságos, koldus megcsonkítás árán értük csak el. Eb­ben a mi vergődő helyzetünkben, abban a sö­tét magyar helyzetben, amely Trianont kö­vette, Setala Emil, ez a finn férfiú volt a leg­első államférfi, aki kezet nyújtott a magyar nemzetnek és kifejezte irányunkban az ő meg­ható szeretetét, biztatott bennünket, hogy ne csüggedjünk el és ne hagyjuk el eszméinket, mert azoknak győzniök kell. (Éljenzés.) T. Ház! Mióta Finnország így visszanyerte egész függetlenségét, egészen megható az a nagy gazdasági és erkölcsi fellendülés, amely ebben az országban végbement. Olyan önbiza­lom és olyan reális idealizmus, olyan opti­mizmus uralkodik Finnországban, amely való­sággal megragad mindenkit, aki ennek az or­szágnak mai történetével foglalkozik. Állí­tom, hogy amikor mi velük kul túr egyezményt kötünk, akkor igenis olyan valamit teszünk, ami hasznos a mi kutúránkra, mert elsősor­ban ezt az önbizakodó, reálisan idealista, mondhatnám romantikusan optimista felfo­gást, amely Finnországban uralkodik, célszerű mennél nagyobb mértékben átvennünk saját magunk nemesedése és^ fejlődése végett. Isme­rek külföldön egy^ intézetet, ahol megvizsgál­ják valakinek a vérét és abból megállapítják, hogy miképpen kell neki étkeznie, milyen táp­lálékot kell magához vennie, hogy fizikumát a legjobban tudja fejleszteni. Állítom, hogy nekünk magyaroknak, ha tudnánk csinálni ilyen vérvizsgálatot, elsősorban arra lenne nagy szükségünk, hogy ezt az önbizakodó, fel­tétlenül optimista finn felfogást mennél job­ban át tudjuk venni a saját magunk nemzeti életében. Mert valljuk meg őszintén, nem lehet csodálni, ha Magyarország egyrésze úgy gon­dolkozik, hogy ne kezdjünk el semmi nagyot, legyen az bármilyen hatalmas nemzeti ideál, hiszen egész történelmünk során mindig csak megbuktunk, bármihez kezdtünk, mindig csak sikertelenséggel végződött. Nem csoda, ha egy országban ilyen múlt után a csüggedés, a cinizmus vesz erőt a lelkeken. Nem állítom, hogy így van, de ennek egyes jelenségei bi­zony tapasztalhatók sok olyan kérdéssel szem­ben, amely mögött a magyarságnak sokkal erősebben kellene tömörülnie, mint ahogyan látjuk. Ez a letargia, ez a cinizmus érthető a mi szörnyű történelmi multunkból. Jelen vol­tam egy ízben Londonban az amerikai követ­ségen egy Washington-ünnepen és ott láttam, hogy az egész publikum, az összes Londonban tartózkodó amerikaiak elvonultak Washington képe előtt, amely egy óriási teremben volt és meghajtották előtte magukat. Akkor láttam, mit jelent az, ha egy nemzet olyan boldog, hogy szabadságharcának hősét, mint győztes hőst ünnepelheti. Ezzel szemben nekünk bár­milyen nemzeti ünnepünk van, bármikor ün­nepeljük hőseinket, abba az ünnepbe mindig belejátszik a gyász, a tragédia. (Ügy van! Ügy van!) Hiszen alig helyezkedtünk el szép ha­zánkban, jött a tatárjárás Muhipusztával. Azután jött a török hódítás Moháccsal. Majd kezdtünk kibontatkozni és a Rákóczi-szabadság­harcunkat befejezte a majtényi síkon a fegy­verletétel. Amikor mindezek fculmináeiója­képpen 1848-han (minden idegszálunkat és izmunkat megerőltetve próbáltuk kilküzdeni szabadságunkat, eljutottunk Világoshoz és végül a (világháborúban a magyar katona di­csősége az egész világon ragyogott és minden­felé magasztalták és mi lett az eredmény? Eljutottunk Trianonhoz, eljutottunk abba a helyzetbe, hogy irigyelnünk kell testvéreinket, akik a finn szabadságot megkapták az inte­gritássail) együtt, nekünk pedig arról kell gondolkodnunk, azért kell küzdenünk^ hogy legalább azt a komiszságot tegyék jóvá, ame­lyet velünk Trianon jeligéje alatt elkövettek! (Ügy van! Ügy van!) Állítom tehát, hogy ha egy nemzet életé­ben a sorscsapások ilyen özöne pusztította a legszentebb nemzeti gondolatot, okkor érthető az, hogy egy nemzet életében a letargia, a cinizmus könnyen lábrakaphat a legnagyobb kérdések iránt — és ide számítom elsősorban a revíziót. Ha ehhez a néphez hasonlóan, — amely ma az önbizalom teljében a legszebb optimizmussal, romiantikus honszeretettel küzd integritása birtokában Finnország szebb jövőjéért — a mi sorscsapásoktól agyonzakla­tótt magyar lelkünkből mindenképpen igyek­szünk eltávolítani a cinizmust, a letargiát: ezt tartom a magyar kultúrpolitika egyik leg­első feladatának. Ezt a nemzetet önbizalomra kell nevelni és arra, hogy optimisztikusan bízzék jövendőjében. El kell tiporni minden olyan felfogást, amely azt mondja: »Eh, hagyjuk, ez sem sikerült, mint ahogyan nem sikerült semmi sem egész történelmünk so­rán.« Ilyen cinikus észjárás elpusztítója, üüeg­ölője volna a magyar nemzeti eszmének. Mi­vel ezzel szemben tapasztalatom az, hogy az a nagyszerű finn, optimizmus, az a bizakodó hazafiság úgy eltölti odafenn északon az egész ország népét, hogy abból valósággal tanulha­tunk, állítom, hogy ez a kultúregyezmény nagy, szükséges munkát végez és szép dolgot művel, különösen, ha enmek a nemes északi országnak, a mi kedves testvérünknek ön-

Next

/
Oldalképek
Tartalom