Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-263

Az országgyűlés képviselőházának 26 A bizottsági tárgyalásokon szóba került már és itt a plénumban is többen megemlítették a vidéki színészet szomorú, sanyarú helyzetét. Lehetetlen, hogy én is ne szóljak erről egy pár szót. Elvégre, az az évi 17.000 pengő, amelyet a vidéki színészet gyámolítására fordítunk, (Györki Imre: Semmi!) nemcsak, hogy kevés, hanem semmi, sőt a semminél is kevesebb, könyöradomány, alamizsna. (Györki Imre: Ügy van! Szégyenteljes dolog!) Az igaz, hogy a budapesti • színházaik jelentik r a imagyar színészet gyújtópontjait, innen sugárzik ki minden erő, minden világító láng és nagyobb tehetség, de a vidék mégis termel új erőket, amelyek a pesti színházak számára az utánpótlást biztosítják. Amikor pedig ezek a színészek a csonka országban — ha már a megszállott területeken alig lehet — hallatják zengő magyar nyelven, az ősi magyar hagyományokhoz való hűség szavát és hallatják azt, — ami mindnyájunk lelkéből fakad — hogy igazságunk tudatában és érzetében reméljük azt,, hogy meg is fogjuk érni igazságunk diadalra jutását, akkor a vidéki színészetet megfelelőképpen gyámolítanunk kell. Vázsonyi t. képviselőtársam rámutatott arra, hogy vannak nyugdíjas színészek, akik havonta 10—17 pengőt kapnak, — neveket sorolt fel képviselőtársam — én pedig közben szégyeltem magam, pirult az arcom és férfi létemre is szinte könynyek szöktek a szemembe, amikor hallottam, hogy olyan emberek, akik a múltban jelentós nagy szerepet töltöttek be, nemcsak a magyar vidéki színészet történetében, hanem az egyetemes nemzeti kultúra ápolásában j

Sj most könyöradományra, alamizsnára szorulnak s éppen csak, hogy tengetik életűiket. Hűtlenség lenne tehát részemről és t. képviselőtársaim részéről, akik velem ebben egyetértenek,, ha akkor, amikor nincsenek kellőleg megadóztatva ebben az országban a nagy tőkealakulatok 'a küzdő és dolgozó kisemberek javára, — akik közé odatartoznak ezek a szegény nyomorult színészek is, — ne szólnánk érdekükben egy pár szót. Tudom, hogy a vidéki színészet jelenlegi formájában nem tartható fenn. A túlmoderp irányzat, a sikamlós darabok előadása, sajnos, inkább vonzza a közönséget, hiszen a közönség nem eszmél rá arra, hogy magyar nemzeti szempontból mi az igazi kulturális kötelességtelj esi tés és mi a hivatása nemcsak a színészeknek, hanem a közönségnek is. Ez mind igaz, de valami táperőt mégis adni kell a vidéki színészet javára és istápolására. Tudom, hogy gyökeres reformok szükségesek ezen a téren. Méltóztassék tehát a budapesti színésztársadalom legjelesebbjeit a vidékiekkel együtt közös akcióban való részvételre _ felhívni, valami közös bizottságot alakítani^ és megtárgyalni, miként lehetne a vidéki színészet ügyét úgy felkarolni, s a nemzeti kultúra szolgálata mellett a vidéki színészet üzleti megalapozását úgy rentábilissá tenni, hogy ne legyünk kénytelenek minduntalan a Házhoz jönni panaszokkal és a vidéki színészek ne legyenek kénytelenek olyan bolygó és szegénysorsban levő vándorai lenni a magyar kulturális életnek, mint amilyenek jelenleg. Ami támogatást adnak, t. kultuszminiszter úr, a vidéki színészet javára itt vagy ott, az nagyon sokszor élveszett pénz. Ideig-óráig segít csak a bajokon, a jajokon, a nyomorúságon, de nem oldja meg intézményesen a kérdést. Valami más organizációra van szükség. Hogy milyenre, ezt én nem tudom m&gKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ XVI. ?. ülése 1937 december 10-én, pénteken. 285 mondani, de hogy így nem maradhatnak az állapotok, az bizonyos. Bármennyire hiszem, vallom és tudom azt, hogy a nemzeti erő fenntartása függ nemcsak a jó politikai irányvezetéstől a kormány részéről, amennyiben erről beszélni lehet (Derültség.) és függ az ellenzéken levő politikai pártok jó programmadásától, a nagy nemzeti öntudatban és közérzetben való egybeforradástól, úgyannyira függ az a nép különböző rétegeinek nemzeti irányban való nevelésétől is. Tudom, hogy ez elkapcsolhatatlan ettől a kérdéstől. Ha nem is tekintem azt a nemes munkát, amit a rádió, a népművelési előadások és a mozik végeznek, ! amikor jó darabokat adnak, függ mindez atj tói is, hogy miként tudjuk a magyar vidéki színészetet olyan nívóra emelni, hogy ezt a hivatását az egész nemzeti élet szolgálatában betöltse. Kérem a kultuszminiszter urat, hogy amikor az Opera és a Nemzeti Színház kérdését tárgyaljuk, akkor emlékezzünk arra, hogy már 37 évvel ezelőtt 460.000 koronát adtak az Operára és 160.000 koronát a Nemzeti Színházra, a vidéki színészetre azonban akkor is aránylag igen keveset. Elnök: A képviselő úr beszédfonalát kénytelen vagyok elvágni... Kun Béla: Tisztelettel kérek negyedórai beszédidőmeghosszabbítást. Elnök: ... nemcsak azért, mert beszédideje már lejárt, hanem azért is, mert messze el méltóztatott kalandozni a törvényjavaslat keretétől. Kun Béla: Bocsánatot kérek, mindez voltaképpen összefügg a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslattal. - Ismétlem, tisztelettel kérek negyedórai beszédidőmeghosszabbítást. Elnök: Méltóztatik hozzájárulni? (Igen!) Méltóztassék folytatni. Kun Béla: Kérem, méltóztassék a vidéki színészek ügyét felkarolni olyan szívmelegséggel, mint ahogyan a Nemzeti Színház és az Operaház ügyét felkarolja a t. kultuszminiszter úr. Nem vitakozom a t. elnök úrral, távol áll tőlem. (Derültség.) Hogy eleget tegyek annak, amire voltakép engem felhívott, a Nemzeti Színház százéves jubileumával összefügg az, hogy az első tagok mily fogadalmat tettek ezelőtt száz esztendővel, amikor is ezt mondták (olvassa): »Példás magunkviselése által egész tehetségünket oda fordítandjuk: hogy a' többször érdeklett Társaságnak, mellynek ezennel tagjává leszünk, becsületet, díszt, előmenetelt és hasznot szerezhessünk.« Alá vannak írva: Bartha János, Kovácsné M- K., Megyery Károly, Laborfalvy Róza, Egressy Béni, Szerdahelyi József, Szigligeti Ede és még többen. Ezenkívül még ez áll itt (olvassa): »Az Ország Gyűlésre küldendő Követ Uraiknak meghagyni méltóztassék, hogy adandó alkalmatossággal az Ország Gyűlése előtt a' Magyar Theátromnak örökösítésóröl foganatosán szóllani ne terheltess ének.« Emlékezzünk meg azokról is, kiket sokan gúnyolódva, csipkelődve emlegettek, hogy a régi jó táblabírák ernyedetlenül munkáilkod • tak és dolgoztak, hogy otthont nyerjen a fővárosban a magyar színészet. Csak egy példát hozok fel, méltóztassék meghallgatni, megszívlelni. Pest vármegye 1818-ban udvari kapitányává választotta Ballá Károlyt, akinek az unokája Ballá Kálmán volt színigazgató. Földváry Gábor alispánnak ő a jobbkeze volt. Azt írja róla Vas Gereben (olvassa): »Min45