Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.
Ülésnapok - 1935-262
Az országgyűlés képviselőházának 262. súlyos keresettel fogják megtámadni. (Úgy van! Úgy van! a baloldalon-) T. Ház! Van 'még egy erkölcsi szempontom is. Amikor a külföldi lapokban olvassuk, hogy a közszellem, milyen erős egyes országokban és miképpen adományoznak rendszeresen hatalmas összegeket nagy nemzeti, társadalmi célokra, akkor lehetetlen, hogy bizonyos elkedvetlenedéssel ne gondoljunk a mi viszonyainkra, ahol az ilyen adományozások csali a legritkább esetek, a legritkább példák. Ennek természetesen gazdasági oka is van, de ennek a közszellemnek hiánya is kétségkívül oka annak, hogy Magyarországon komoly alapítványok magányosok részéről nem tétetnek. Ha azonban a törvényhozás ilyen brutális példával fogja bizonyítani, hogy az ajándékozó íatenciója nem érvényesülhet a jövőben és ki van téve annak, hogy intenciója egyszerű törvényhozási intézkedéssel nullifikáltatik, — ismétlem — ilyen retrospektív gondolatolvasással, amely azt akarja megállapítani, hogy mi volt az adományozó intenciója, akkor azt hiszem, hogy ezen a téren a jövőben sem várhatunk valami nagy fellendülést. Adományok fognak történni, de nem nagy nemzeti célokért, nem a jövő szempontjából, hanem talán azért, hogy annak ellenértékét megfelelő hiúsági elismerések és kitüntetések formájában minél hamarabb be lehessen kasszálni. (Ügy van! Úgy van! a baloldalon.) (Az elnöki széket Komis Gyula foglalja el.) T. Ház! Legyen szabad még szólnom a harmadik megoldás pénzügyi nehézségeiről. Már az előbb utaltam arra, hogy amennyiben ez a megoldás fog érvényesülni, akkor magának a Nemzeti Színház, új hajlékának megteremtése már a kezdetben sok millió pengős kiadással fog megindulni. Én tudom azt, hogy ebben a tekintetben az intézkedő és tervező körölk a főváros áldozatkészségére számítanak. Azonban ennek is van határa. (Bródy Ernő: Úgy van!) A főváros nem lehet abban a helyzetben, hogy csak azért, mert vannak széplelkű tervezők, akik rajzpapíron gyönyörű terveket kidolgoznak és azért, hogy azok most már halhatatlanná legyenek, azt tegye, hogy súlyos, milliós áldozatokat hozzon felesleges célokra, mert ha ezt a kérdést nem lehet máskép megoldani, sem a régi Népszínház épületének felhasználásával, sem a régi telken való felépítéssel, akkor természetesen más megoldásra kell gondoskodni; de amíg ezek a lehetőségek fennállanak, addig méltánytalan és keresztülvihetetlen az a kívánság, hogy Budapest főváros esetleg új telekkomplexumok kisajátításával 4—5 millió pengőt fordítson csak arra a célra, hogy ennek az új színháznak telkét kijelöljék és megszerezzék. Én azt kérem az igen t. miniszter úrtól, hogy méltóztassék ennek a javaslatnak a 3. §-át úgy módosítani, hogy ezáltal — szemben a törvényjavaslat indokolásával — ne teremtessék végleges helyzet^ sem abban a kérdés^ ben, hogy új teliken építtetik fel a Nemzeti Színház épülete, sem abban a tekintetben, hogy miképpen hasznosítsa a régi telket egy új telek megszerzése esetén. Kifejtettem az előbb, hogy erre komoly jogi okaim és aggodalmaim vannak. A házszabályok értelmében nem tudok benyújtani módosítást, azonban bátor vagyok az igen t. miniszter úr figyelmébe ajánlani és neki átnyujülése 1937 december 9-én, csütörtökön. 255 tani azt az indítványomat, mely szerint ennek a törvényjavaslatnak 3. %-kt a következő új szövegben kellene megfogalmazni (olvassa): »Arra az esetre, ha a Nemzeti Színház új épületét nem a néhai herceg Grassalíkovich Antal által nemes áldozatkészséggel Magyar Nemzeti Theatrum céljaira felajánlott, s utóbb a vele szomszédos telekkel egyesített ingatlanon építenék fel, a törvényhozás utasítsa a kormányt, hogy ezeket az ingatlanokat a néhai Grassalíkovich Antal herceg által ajándékozott telekre vonatkozólag a jogutódokkal történt megállapodás után a Nemzeti Színház céljaira hasznosítsa.« Ebben az esetben két célt vélek elérni. Az egyik cél iaz, hogy nem kötöm le a törvényhozást a melléét a gondolat mellett, hogy ezt az új Nemzeti Színházat okvetlenül új telken kell létesíteni, mert ennek a 'kontúrjai sincsenek felrajzolva ma a törvényhozás elé, másrészről pedig — nyitva tartván ezt a kérdést — elhárítom az állammal szemben egy keresetnek a lehetőségét, amelyet — ha nem ilyen fenntartással szövegezzük meg ezt a rendelkezést — legjobb jogi meggyőződésem szerint az állam nem kerülhet el a törvényjavaslat törvényerőre emelkedése pillanatától kezdve. Kérem az igen t. miniszter urat, méltóztassék ezeket a szempontokat megfontolni és amennyiben sikerült meggyőznöm álláspontom helyességéről, méltóztassék a maga részéről az előadó úr útján proponálni a szövegnek ilyen módosítását. A törvényjavaslatot elfogadom. (Élémk helyeslés a baloldalon.) Elnök: Szólásra következik Kéthly Anna képviselőtársunk. Kéthly Anna: T. Képviselőház! Az előttem szólott képviselőtársamhoz hasonlóan két résizre akaróim osztani azt, amit a javaslattal kapcsolatban elmondandónak tartok. Az egyik része az ünneplés, a másik azok a részletek, amelyek — szerintem — az ünnep szépségét elhomályosítják és a hálának és aiz elismerésnelk az értékét csonkítják. A százéves Nemzeti Színháznak mi. is /megadjuk azt az ünneplést, amely méltán megilleti és ahhoz mi is csatlakozunk; elfelejtjük a hétköznapok jogos bírálatát, nem kérdezzük, jól, vagy rosszul vezetik-e ebben a pillanatban ezt a nagymultú intézményt, nem keressük meg ma, hogyan válogatják össze az anyagát, hogyan rendezik, hogyan adják elő, bár azt hiszem, hogy nem kellene olyan erősen kikelni a kritika ellen, mint ahogy azt az előadó úr tette, sőt örülni kellene annak, hogy a Nemzeti Színház ügyei körül akármilyan vita kerekedik, mert hiszen ez — ugyebár — annak bizonyítéka, hogy a színházat féltő gonddal figyeli mindenki és a színház kapcsolata a közvéleménnyel nem szűnik meg. (Tors Tibor előadó: Ugyanezt mondtam én is! Egyetértünk!) En a magam részéről mindig sokkal hasznosabbnak tartom, ha a Nemzeti Színházat akár alaptalanul vagy indokolatlanul is támadják, mintha, hallgatnának róla, mintha törekvései közömbösségbe fulladnának, mert bármiféle szó, amely színházról és művészetről esik, azt bizonyítja, hogy az intéz.mény vagy a művészet él és vele foglalkozni kell. Ezen az ünnepen mi is csak elismeréssel és hálával emlékezünk meg az elmúlt száz esztendőről, a magyar történelemnek egyik legnehezebb és legváltozatosabb korszakáról, amelyről, azt hiszem, valamennyien megálla-