Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-262

Az országgyűlés képviselőházának 262. ülése 1937 december 9-én, csütörtökön. 247 lására nézve a sürgősség kimondását is kérte, kérdem méltóztatnak-e ehhez hozzájárulni? (Igen!) A Ház a sürgősséget kimondja. Következik a Nemzeti Színházról szóló törvényjavaslat tárgyalásának folytatása. A következő szónok Németh Imre képviselő úr! Németh Imre: T, Ház! (Halljuk Halljuk!) Az előttünk fekvő törvényjavaslat, amely öt szakaszból áll, tulajdonképpen három kérdésről rendelkezik. A törvényjavaslat egyik része a hajának, a kegyelet emlékének megörökítését tűzte ki céljául, megörökítését annak a hálának és kegyeletnek, tiszteletnek és szeretetnek, amellyel valamennyien tartozunk azoknak, akik bármiféleképpen résztvettek a most jubiláló százesztendős magyar Nemzeti Színházunk megalapításában, annak kifejlesztésében, erőkifejtésében. A törvényjavaslat második része a Nemzeti Színház végleges hajlékának megépítéséről kíván rendelkezni, a harmadik része pedig a nemzeti színjátszás, a magyar színpadi irodalom, az énekművészet, a zeneművészet fejlesztés és népszerűsítése körül érdemeket szerzett kiváló egyének érdemeinek elismerését kívánja törvényerejű intézkedéssel rendezni. T. Ház! Valóban rendkívül fontos egy nemzet életében az, hogy a hála és kegyelet minden fórutmon, de elsősorban a nemzeti közéletnek olyan fórumán, amilyen a magyar parlament, megnyilatkozzék azokkal az emberekkel szemben, akik a nemzeti élet, a nemzeti kultúra, a nemzeti erőkifejtés szolgálatában valami kiválót, valami nagyon szépet, maradandót alkottak. Legyen tehát hálánk, tiszteletünk, szeretetünk, megemlékezésünk valóban azoké, akik ezt a nagy művet, a Nemzeti Színházat, ma nyugodtan kimondhatjuk: a nemzet színházát létrehozták, megteremtették, felvirágoztatták. Legyen hálánk, szeretetünk, tiszteletünk és megemlékezésünk a mecénásoké, legyen hálánk, szeretetünk és tiszteletünk megnyilvánulása azoké a férfiaké, akik a hatalom és vagyon erejével szolgálták ezt a nagy célt és ezt a nagy gondolatot. De én szeretnék arra figyelmeztetni, hogy hálánkat, szeretetünket talán mindenekelőtt azokkal a szegény, ma már nagyobbrészben névtelen vándorszínészekkel, azokkal a szegény írókkal, költőkkel, hatalom és vagyon nélküli színészekkel, írókkal és költőkkel szemben kell kifejeznünk, akik szegénysorsban, földhöz ragadt sorsban, nyomorogva és a nehéz sorsot vállalva küzdöttek ennek a gondolatnak megvalósításáért és ennek az eszmének megtestesüléséért. Legyen hálánk a hatalmasoké, a gazdagoké is, de százszoros hála azoknak, akik nem aranyat, nem anyagi erőt, hanem csak tüzes, meleg, égő szívet, lángoló lelket adtak azért a gondolatért és egész életük lángját áldozták ennek a gondolatnak o] tárán. Tudjuk nagyon jól, hogy a gondolat és az eszme imártirumos, nehéz sorsban való szolgálata, a szolgálat készsége rendszerint a szegényeké, a kicsinyeké. A magyar országgyűlés hálája és szeretete ma tehát főként ezek felé tszálljon. Hiszen nem lehet meghatottság nélkül gondolni arra ia nehéz, keserves íküzdelemre, arra a nehéz sorsra, amelyet azok a szegény, ikis vándorszínészek, akik közé nemzeti irodalmunk egyik legkiválóbb nagysága és büszkesége, Petőfi Sándor is tartozott, és aki vállalta az ő sorsukat, milyen önfeláldozással, szeretettel, hűséggel és kitartással küzdöttek azért a gondolatért, hogy a magyar szó, a magyar gondolat, a magyar irodalmi gondolat ebben az országban valamiképpen egyszer otthont, házat találjon. Nem lehet meghatottság nélkül gondolni arra, mi lett volna ezek nélkül a szegény kassai vándorszínészek nélkül, akik idejöttek élsőízben az ország fővárosába, vállalva a legnehezebb sorsot, a legkeservesebb életkörülményeket, vállalva, a városok, sajnos, akkor még erősen idegen kultúrájú városok hallatlan megbénító közönyét. Mi lett volna a Nemzeti Színházból, ha ezek nem lettek volna? Amikor tehát az ő hivatásukkal, az ő áldozatos eszmeszolgálatukkal szemben itt a magyar országgyűlés háláját, tiszteletteljes és szeretetteljes megemlékezését akarjuk törvénybeiktatni, gondoljunk szeretettel és megbecsüléssel ezekre a nyugtalan és talán bizony, rendetlen életű emberekre, akik azonban valóban az apostolok hűségével, szeretetével és lángoló lelkével, szívével kiüzdöttek ennelk az eszmének, a ana százéves jubileumát ünneplő Nemzeti Színháznak megvalósításáért. De amikor itt szeretetünket, tiszteletünket és hálánkat fejezzük ki ennek a gondolatnak, ennek a már megvalósult eszmének első apostolaival szemben, azokkal szemben, akik azután ennek a műnek felvirágoztatásán dolgoztak és működtek, akikor vissza kell tekintenünk arra is, — és ez a pillanat talán nagyon^ alkalmas erre — hogy egy kis meggondolást és megfontolást végezzünk arról, hogy tulajdonképpen mi is a Nemzeti Színház vagy a nemzet színházainak a hivatása és mi volt akkor a Nemzeti Színház hivatása és gondolnunk kell a mai jubileumi alkalommal arra is, hogy mi ma a Nemzeti Színház hivatása. Akkor a Nemzeti Színház hivatása elsősorban a magyar nyelv ápolása, a társalgási nyelv kialakítása, a magyar drámairodalom kialakulásának elősegítése volt. Akkor a kezdet kezdetén ez a hivatás és ez a feladat igen nagy dolog volt, mert hiszen valamennyien tudjuk, hogy különösen városi lakosságunk, a főváros lakossága nyelvében még egyáltalán nem volt magyar. Azt lehetne mondani, — ezt nagyon jól tudjuk — hogy a magyar főváros megmagyarosítása, legalább is nyelvi és szellemi megmagyarosítása terén ennek a Nemzeti Színházunknak már a kezdet kezdetén is óriási érdemei voltak. Óriási érdemei voltak ennek a Nemzeti Színháznak az akkor még teljesen fejletlen magyar drámairodalom kialakulásának területén, önmagának kellett, sajnos, akkor még tradíciókat teremtenie, mert tradíciók akkor még nem voltak. Ezeket a tradíciókat meg is teremtette és meg is építette. Ma azonban már, hála Istennek, százéves^ tradíciókra tekinthet vissza ez a Nemzeti Színház és a nemzetiszínházi gondolat. Ma a régi feladatok mellé, amelyek változatlanul, éppen úgy fennállanak. mint annakidején, új feladatok jöttek. Ezekről a feladatokról szeretnék néhány szóval megemlékezni. (Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) A mai Nemzeti Színháznak most már nem tradíciók teremtése és kialakítása, hanem a meglévő tradíciók ápolása egyik legfontosabb feladata. Természetesen úgy értem ezt a tradícióápolást, hogy a meglévő és száz év alatt gyűjtött és felhalmozódott hagyományokból