Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.
Ülésnapok - 1935-262
Az országgyűlés képviselőházának 262. ülése 1937 december 9-én, csütörtökön. 245 zatokat kívánna és különösebb anyagi nehézségekkel járna. (Rassay Károly: Hat-nyolc millióba kerülne az indulásnál! A főváros ; mint nagybácsi. — Zaj. — Elnök csenget.) T. Képviselőház! Az 1836. évi XLI. törvénycikk után,, amely hivatva volt lerakni a Nemzeti Színház alapjait, de amely törvény tulajdonképpen soha életbe nem lépett, a következő törvény, az 1840:XLIV. te, gyökeresen rendezte ezt a kérdést. Ez a törvény az, amely irányadó ma is és ez a törvény az, amely a Pesti Magyar Színházat voltakép megalapította- Az 1840 : XLIV. törvénycikk azért érdemel különösebb figyelmet, mert ez a törvény egy oly színházfajtát kreált itt minálunk, amilyent másutt külföldi országokban nem találunk. Nevezetesen ez a törvény a Pesti Magyar Színházat nemzetivé tette, a törvényhozás alá rendelte és »mint nemzeti tulajdont országos pártolás alá vette«. A Nemzeti Színház tehát nem udvari színház a külföldi udvari színházak mintájára, nem városi színház, melyet egy nagy közület tart fenn, hanem a Nemzeti Színház, országos tulajdon és mint ilyen közvetlenül a törvényhozás alá rendeltetett és a törvényhozás felügyete alá helyeztetett. Ez a törvény 450.000 forintot irányzott elő a Nemzeti Színház céljaira, amely összegből 50 000 forint a meglévő adósságok rendezésére fordíttatott és 400.000 forintot szántak az alapításra. Az 1840:XLIV. törvénycikk után harmincöt esztendő múlva, 1875-ben hoztak újabb törvényt a Nemzeti Színházról, amely törvény 300.000 forint kölcsönt engedélyezett a Nemzeti Színház kiépítésére. 1881-ben ugyancsak adósságokat kellett rendezni és ezért a törvényhozás 450.000 forintot engedélyezett a Nemzeti Színház céljaira. 1883-ban tűzbiztonsági okokhói szükségessé vált átépítésekre 141,000 forintot, 1904-ben ugyancsak tűzbiztonsági okokból 100000 koronát szavazott meg a törvényhozás. E hat törvény után, amelyek meglehetős áldozatot jelentettek mindenkor a törvényhozás és az állam részéről, elérkeztünk ehhez a hetedik törvényjavaslathoz, amely a mai korszerű igények szerint rendezni kívánja a Nem" zeti Színháznak a sorsát. Ez a törvényjavaslat törvénybeiktatja tehát mindazoknak az érdemeit és a magyar nemzet háláját rójja le azok iránt, akik annakidején áldozatkész buzgóságukkal a Nemzeti Színházat a nemzeti eszme ébrentartására és a magyar művelődés gyarapítására létrehozták. Intézkedik a törvényjavaslat a megfelelő épület helyének kijelölése iránt is olymódon, hogy azt Budapest székesfőváros és a Közmunkatanács közbejöttével és az államháztartási viszonyok megfelelő alakulása esetén vigyék végbe. A törvényjavaslat 2. §-a, amely erről a kérdésről szól, figyelemreméltó intézkedést tartalmaz, nevezetesen azt mondja, hogy a magyar társadalom áldozatkészségét is vegyük igénybe ennek a kérdésnek eredményes megoldására. Én ezt a rendelkezést a magam részéről és a bizottság is a maga részéről helyesnek találta, mert valóban, amikor a törvényhozás a maga áldozatkészségével annyiszor sietett a Nemzeti Színház segítségére, a társadalomnak, amelynek a Nemzeti Színházzal a legközvetlenebb kapcsolatai vannak, a társadalomnak, amely olyan sokat köszönhet a nemzeti kultúra ügyének szolgálatában a Nemzeti Színháznak, feltétlenül a maga erejével is hozzá kell járulnia az új Nemzeti Színház épületének emeléséhez. Nagyon természetes, hogy a mai viszonyok között, amikor a gazdasági helyzet nyomasztóan nehezedik a magyar társadalomra, túlságosan sokat ezen a téren nem követelhetünk. Maga a szándék is azonban — ha a társadalom tanúsítaná a támogatás szándékát — nemes megnyilvánulás és feltétlenül ösztönző volna ahhoz, hogy ezt a kérdést valóban a nemzeti édekeknek megfelelően a nemzeti kultúra valódi szempontjainak figyelembevételével méltóképpen megoldhassuk. A törvényjavaslatnak 4. §-a foglalkozik az örökös tagok ügyével, amelyre nézve bátor voltam megemlíteni, hogy ez az a kérdés, amely soha még törvényes szabályozást nem nyert, semmiféle irott és tételes rendelkezés erre a kérdésre nem volt, úgy hogy szükségessé vált a megfelelő szabályozás, az örökös tagok számának meghatározása és az örökös tagságok betöltési módjának a meghatározása is. A törvényjavaslatnak ez a lényege. Csupán csak azt volnék bátor még megjegyezni, hogy a törvényhozás, amely a felsorolt törvényalkotási munkássága során is mindenkor intenzíven foglalkozott a Nemzeti Színház ügyével, ma is kell, hogy ezt 'kötelességének tartsa, « az előttünk fekvő javaslatot mint kulturális tekintetben is igen so>k hiányt pótloni hivatott törvényjavaslatot szeretettel és eilisméréssel fogadja. Ezen a törvényjavaslaton keresztül nyilvánulhat meg a törvényhozásnak ezúttal is az indulata a Nlemzeti Színházzal szemben, amely törvényhozási indulat évtizedek, sőt, évszázad során a Nemzeti Színház iránt mindenkor megnyilvánult. Kritikák is érték természetesen az elmúlt idők során a Nemzeti Színházat és a Nemzeti Színház intézményét, de ezek a kritikák mindig alkalmasak voltak arra, hogy egyegy lépéssel előbbre vigyék a Nemzeti Színháznak sokat vitatott ügyét. A törvényhozás oly intenzíven foglalkozott a Nemzeti Színház 'kérdésével, hogy három ízben is küldöttek ki parlamenti kezdeményezésre szaktanácskozást a Nemzeti Színház ügyében, mégpedig 1869-hen, 1873-ban és 1887-ben. Ezen a három szaktanácskozáson rakták le a Nemzeti Színház mai szervezetének alapjait, mert addig az időpontokig ilyen szervezeti alapok lerakva nem voltak. Amikor bátor voltam rámutatni arra, hogy a törvényhozásnak a Nemzeti Színház ügyeivel való intenzív foglalkozása milyen jó hatással lehet e kulturális intézményünk fejlődésére, nem mulaszthatom el megjegyezni azt sem, hogy ennek a kritikának sohasem szabad elfelejtenie azokat az elveket, amelyeket talán neon is annyira az alkotmányos éra törvényhozásai, mint inkább a régi rendi országgyűlés követett. A rendi országgyűléseken ugyanis kemény kritika helyett, inkább féltő gonddal nyúltak: hozzá a Nemzeti Játékszín ügyéhez. Tagadhatatlan, hogy a gáncsoskodó kritikának sokszor igen súlyos következményei lehetnek, mint ahogy ezt a Nemzeti Színház elmúlt száz esztendejének másodiik felében nem egyszer tapasztalhattuk. Vigyázni kell ezzel a kritikával, mert amikor kívánatosnak találjuk a kritikát és kívánatosnak találjuk, hogy ez ia kritika minden oldalról szabadon és befolyásolástól mentesen nyilvánuljon meg, ugyanakkor egyúttal rá kell mutatnom, arra is, hogy ezt az intézményt más kulturális intézményeikkel, helyesebben más színművészeti intézményekkel egyforma bírálatban részesíteni nem lehet. Más a magánszínházak kérdése és más a, Nemzeti Színház kérdése. Mások a magánszínházak 39*
