Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-238
3 Azok a szilaj, kuruc lovasok, akik pusztulást és rémületet terjesztve száguldottak be Ausztriát és Stíriát, maguk sem tudták, hogy ők egy eljövendő kor előőrsei, hogy ők az emberiség erkölcsi kincseiért, a politikai és lelkiismereti szabadságért, a népek önrendelkezési jogáért harcolnak. Hiszem, nem vétek senki vallási kegyelete ellen, ha a Megváltó példájára emlékeztetek. Kigúnyolták, leköpték, megostorozták, végül a vesztőhelyre hurcolták. És tudjuk : a világtörténelem folyamán soha senki sem szerzett olyan óriási, minden ellenállást elsöprő győzelmet, mint Jézus Krisztus. Rákóczi anyagiakban vereséget szenvedett, szellemiekben azonban győztes maradt. A példa nélkül álló elvhűségével és áldozatkészségével ideált csinált a magyar szabadságból és maga is ideállá magasztosult. Megvívhatatlan fellegvárat épített a szabadságszeretetnek, magasan az elnyomók feje fölött, ott, ahova nem ért sem ágyú, sem ostromlétra : fellegvárat épített a népek szívében. Mondjuk ki : Rákóczi halhatatlan érdeme, hogy lelket adott a magyar nemzetnek és ezzel visszaadta neki az életet, mert a népeket nem kardjuk és nem országuk területe, hanem a lelkük élteti. Ha lelke van a népnek, akkor tud magának hadsereget állítani, szükség esetén országot szerezni. A fejedelem a magyar sors elhivatott férfia volt. Hivatása volt, hogy a múltból a jövőbe kalauzolja népét. A kuruc fölkelés nélkül sohasem következett volna be 1848, a kettő nélkül pedig ma nem volna magyar a magyar. Rákóczi tehát valóban nagy férfi volt, nemzetének jótevője és rászolgált az utókor hálájára és hódolatára. Népünk mindenkor érezte, ki volt a fejedelem és nem élt még férfi ebben az országban, akit annyian és annyira szerettek volna, mint őt. A gyengéd és hű ragaszkodás babérral és aranymondákkal fonta körül a vezérlő fejedelem halántékát : ez a ragaszkodás megkapó hangot adott a kuruc zeneköltésben, amely minden más művészetnél hívebben fejezte ki, milyen tragikus és mégis milyen gyönyörű sors magyarnak lenni. A nemzet szeretete maradandó formát keresett szobrokban, eszményekben, színművekben és könyvekben, végül bevéste kegyeletét ebbe a márványtáblába is, amelyet ma leplezünk le. Azzal a kívánsággal végzem szavaimat : amíg összetartanak az országház palotájának kövei, addig ékesítse a Rákóczi-tábla ezt a csarnokot, amelynek fenséges szépsége méltó arra, hogy a nemzeti kegyelet temploma, halhatatlan szellemek lakóhelye legyen ! 11a*
