Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-253

Az országgyűlés képviselőházának 253. egy tünete volt, hogy hagyta. Kétségkívül a propaganda által is előidézett lelki harcképtelenség tett bennünket alkalmatlanná a további küzdelemre és ha a háborút katonailag nem is veszítettük el, — mert nem veszítettük el! — elveszítettük a békét. (Reisinger Ferenc: Ennek a jó politikának következményeképpen. — Rupert Rezső: Idebent gyűlölködtek!) Mindenesetre, ha a háborút el is vesztette Ausztria-Magyarország, nem a frontharcosok veszítették el, mert mi hét ellenséges fővárost tartottunk megszállva. A magyar katona Verdun-től a Don folyón túlig harcolt. A magyar huszárok a régi őshazában, még csak nem is Lebédiában, hanem azon <túl, Dentumogériában portyáztak,, a magyar huszárjárőrök é,s századok egészen a Kubán folyóig elhatoltak. Az 5. honvéd lovashadosztály és az 1. lovashadosztály alakulatai — aki ott volt, mindenki megmondhatja — intaktak voltak. Egy-egy huszárszázad vármegyényi területet tartott szépen rendben mindaddig, amíg hazulról meg nem érkezett a hír, hogy forradalom tört ki, és a parancs, hogy alakítsanak katonatanácsokat. Abban a pillanatban felborult a fegyelem(Ass elnöki széket Kornis Gyula foglalja el.) Amelyik csapattestekhez nem jutott el a katonatanács-alaki tási parancs, és a forradalom híre, rendben, sorban és fegyelmet tartva tértek haza Magyarországra. És állítom, — szintén a Hadilevéltárban rendelkezésre álló adatok alapján — hogy nekünk körülbelül 16 hadosztály állt volna ciJ/xcL ci célra {rendelkezésre, hogy a csekélyszámú betolakodó ellenséget visszaverjük. Ez a 16 hadosztály azonban lassanként szétmállott, mert már-már ( bűnnek számított Magyarország integritásáért fegyvert fogni. Elérkeztünk ilyen időkhöz is! Engem például letartóztattak azért, mert katonai tribun voltam a Vág völgyében és szerveztem a csehek elleni védelmet. Valósággal népárulásnak számították, ha területcinket védeni akartuk és az embert, itt Budapesten ezért börtön várta. Ezeket az eseményeket felejteni nem lehet, de ezeket kár gyűlölködés csirájául felhasználni. Nincs is ez szándékomban. Én elismerem, hogy a magyar munkás becsülettel és tisztességgel harcolt a fronton és teljesítette kötelességét itt a hátországban, párküJönbség nélkül. A politika csak később férkőzött be soraikba. (Reisinger Ferenc: Örüljenek az urak, hogy beférkőzött! Megették volna magukat, ha nem állnak oda!) Mindezek után rátérek a törvényjavas. latra. Először is tisztelettel csatlakozom azokhoz, alkik a kormányzatnak, elsősorban a honvédelmi miniszter úrnak és munkatársainak, továbbá a Frontharcos Szövetség vezetőjének köszönetet mondtak ezért a törvényjavaslatért, amely sok mulasztást, sok hibát volna hivatva expiálni. Sajnos, csak volna hivatva, mert ma már nem állanak rendelkezésre azok az anyagi eszközök, amelyek — állítom — korábban inkább rendelkezésre állottak volna. Már a föidbirtokreform keretében sokkal bővebb rendelkezéseket lehetett volna hozni és később is, amikor pénzünk még inkább volt. (Rupert Rezső: Ma is lehet!) Természetesen ma is lehet; nemcsak lehet, hanem kell is. Most még meg kell állanom egy pillanatra annál a sokat emlegetett kifejezésnél, hogy tudniillik a frontharcos nem anyagi javakért harcolt. Nagyon természetes, hiszen ülése 1937 november 16-án, kedden. 453 azért a zsoldért nem harcolt senki, mentünk, mert ez volt a kötelességünk; azok pedig, akik nagyobb horizonttal bírtak, láthatták, hogy a magyarság ezt a háborút nem kereste, de ki nem kerülhette. Bennünket megtámadtak, sírunkat régen ásták. Ezt a gondolatot mi, a tisztikar, igyekeztünk átvinni a legénység körébe és meg is értették. A magyar katona tudta, hogy körülbelül miről van szó. Igaz, anyagi javakért nem harcolt, de viszont azt is meg kell említenem, — és nem értem, Reisinger képviselőtársam miért, mondotta ennek az ellenkezőjét, hogy egyáltalában nem volt szó anyagiakról a háborúban. Én, mint kormánypárti képviselő mondom, hogy igenis ígértünk földet a legénységnek, (Reisinger Ferenc: ígértünk, de nem adtunk!) ígértünk határozottan felsőbb meghagyásra; beszéltünk arról, hogy lesz majd valami földbirtokreform. Semmi értelme sincs mondani, hogy ez nem így történt. A íhadikölesöm kérdését is meg kellett volna régen oldani, — hiszen ezt a nemzet becsületével garantálták — különösen pedig a frontharcosok által jegyzett hadikölcsönt, amely a nemzet vérével és becsületével függ össze! Kívánatos lenne ennek a kérdésnek valamiképpen való kedvező elintézése. A frontharcosok nyugodt lélekkel állhatnak a történelem és a nemzet ítélőszéke elé és kérhetik mindazt, amit a haza mai helyzetében képes megadni. Legyen szabad most rátérnem az anyagi természetű kérdésekre, amelyeknek megoldása feltétlenül szükséges lenne. Ezek közé tartozik elsősorban — legalulról kezdem — a negyedosztályú, a kétpengős rokkantsági illetmény felemelése. Ez néhol valóságos gúnyképpen hat. Ezt az összeget vagy el kellene törölni, vagy felemelni; de inkább felemelni! Ugyanez a helyzet a legénységi állományúak harmadosztályú rokkantsági illetményével is. Ez az 50%-os rokkantsági kategória; ennek 16 pengőjét legalább 20 pengőre kellene felemelni. Meg kell gondolnunk, hogy egy 50%-os rokkant földmíves, akit igazán rigorózus vizsgálat után soroztak ide, valóban nem nagyon tud dolgozni a mai viszonyok között, különösen amikor 6—8—10 és 20 kilométereket kell gyalogolnia, hogy munkahelyére elmenjen; hiszen a földmíves nem ülhet fel villamosra, mint a városi munkás, aki villamoson mehet a gyárba. (Zaj. — Müller Antal: Szívesen megszavazzuk! Jöjjön a javaslattal!) Ugyancsak kérem a másodosztályú, a 75%-<os legénységi állománybeli rokkantak illetményének felemelését 32 pengőről 40 pengőra Kérem továbbá a vasúti kedvezménynek olymódon való megállapítását, hogy minden tűzharcos évenként kétszer ingyen utazhassák, négyszer pedig félárú kedvezménnyel, az arany vitézségi érmesek és a 100%-os hadirokkantak pedig egyáltalában ingyen utazhassanak. Rengeteg panasz merült fel a frontharcosok gyógykezeltetésével kapcsolatban. A legtöbb beteg frontharcos — nem alaptalanul — háborús eredetűnek tekinti betegségét és törődöttségét» Ismeretes, — elmondották s ezért nem bocsátkozom ismétlésekbe — hogy milyen bajok vannak ezen a téren. Sokszor licitációra kerül a sor és kerületemben is akárhányszor jöttek hozzám frontharcosok azzal, hogy: Kérem, azért, mert megrokkantam a háborúban, most ellicitálják a házamat kórházi kezelési költségekért. Ezen változtatni lehetne olyan