Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-253
438 Az országgyűlés képviselőházának 253. ülése 1937 november 16-án, kedden. védte a hivatalokat, csak a saját uiaga íróasztalát nietm tudta imiegvédeni És almi a legszomorúbb, talán Imiás újságjába belehajolvia, vagy a sarki rikkancs bódéja előtt álldogálva olvassa az a sok-sok ezer imunkanélküli .nyomorgó frontharcos, iakiilk — nagyon helyesen jegyezte mieg együk előbb felszólalt kép viselőtársam — odakint az első sorokban voltak és itt, sajnos, az utolsóba kerültek, Váirva-várva 'lesük ezt a törvényt azok is, aíkik aonyiraaimtennyire el tudtalk helyezkedna, mieirt ezek sorsa nem/ lett anas, mint preteireálás, mint mellőzés, 'mlint egyhelyben topogás; azoknak, akik valamikor iminidlig csak azt hallották és látták, hogy előre! — ana nileghunyászkodás a soirsiuik, Várják ezt a javaslatot mlimdazok, akiket eltaposott a protelkció, a nepotizmus, az összeköttetés hiánya, az önző üzleti érdek és az a tény, hogy elfelejtették és elszürkítették mindazokat az erényeket, amelyeklet mi odakint tapasztaltunk. De én azt hiszem, hogy ezt a javaslatot nemcsak itt, hanem odaát is nagy figyelemmel kísérik azok a rab magyarok, akik velünk harcoltak odakint és akik ma lesve-lesik, vájjon ez a nemzet hogyan becsüli meg az ő hőseit s lesik és nézik azok, akik ma is ezért az országért és ezért a nemzetért odaát rengeteg kínnak, szenvedésnek és megpróbáltatásnak vannak kitéve. Azt hiszem hogy ezek összessége teszi azokat az érdekelt frontharcosokat, akikről ez a javaslat szól. VËs én itt elöljárójában üdvözlöm ezt a javaslatot, a tűzharcos javaslatot, üdvözlöm, mint végre az első komoly lépést a harci és katonai erények elismerésére ; köszönöm bajtársaim nevében a honvédelmi miniszter úrnak és a kormánynak mindazt, amit ez a javaslat nyújt. (De ha ezen túlmenőleg is leszek bátor némely kívánságnak hangot adni, méltóztassék elhinni, nem azért teszemi, mintha nem volnék tisztában az ország ibudgetáris helyzetével és a kérések mögött meghúzódó gazdasági nehézségekkel s eszem ágában sincs bárkit túllicitálni a Házban a kérések hangoztatásával. De teszem ezt azért, mert szent meggyőződésem az, hogy úgy a kormány mint az illető szakminiszterek a maguk rendeleteiben és a magyar társadalom a maga életében ímeg fogja találni az alkalmat mindig, hogy pótolja mindazt, amit ez a javaslat talán momentán nem tudott nyújtani. De teszem ezt azért is, anert homlokegyenest ellentétes véleményen vagyok azokkal az igen t, felszólalt képviselőtársaimmal, akik azt igyekeztek bizonyítani, hogy a háború után 20 évvel már nagyon nehéz ilyen javaslatot idehozni és sokkal könnyebb lett volna ez közvetlenül a háború befejezése után. Hát az én fatengelyes matematikai gondolkozásommal azt látom és éppen Ősik József igen t. képviselőtársaim felszólalásából veszem, hogy a háború után 20 évvel ez a javaslat a frontharcosok jó részére már nem is vonatkozik, mert azok régen a föld alatt vannak és mennél messzebb megyünk a háború befejezésének időpontjától, annál könnyebben és annál kevesebb anyagi eszközzel lehet a frontharcosok segítségére sietni. Hiszen, ha az 1848-as háború után ötven évvel elkövetkezett időt veszem, akkor már menházakat és vitézkötéses, sujtásos ruhákat tudtunk adnia 48-as honvédeknek, tehát nem áll az, hogy ez az időpont rosszul lett volna ímegiválasztva, mert beszédem további folyamán leszek bátor majd éppen a közvetlenül háború utáni időket jellemezni és azokra rámutatni. De fel kellett szólalnom, hogy bajtársaim nevében is előadjam kéréseimet, már csak azért is, mert hiszen éppen a honvédelmi miniszter úr bátorított fel azzal a kijelentéssel, és az első javaslat olyaténképpen való módosításával, hogy a sorompókat frontharcos vonatkozásban tuljadonképpen nem zárták le végleg, mert valami hasonló kitétel volt az első javaslatban, amelyet a miniszter úr bajtársi szívére hallgatva és bölcs előrelátással az első javaslatból kivétetett; úgyhogy ma már megvan minden lehetősége annak, hogy ez a. javaslat a jövőben tovább munkáltassák és igyekezzünk megadni a frontharcos-tömeigeknek mindazt, amit ez a javaslat talán nem nyújt. De a magyar társadalom sem maradt tétlenül. Végre egyszer annak tudatára kell jönnie, hogy honvédelmi feladat az, amit ma a frontharcosok irányában teljesít; ha pedig ez honvédelmi feladat, akkor a legminimálisabb követelmény és kérés az, hogy azoknak, akik odakint véreztek, legalább a mindennapi kenyerüket biztosítsuk idehaza. (Ügy van! Úgy van!) De bajtársi kötelességem is felszólalni. Én is tagja vagyok a frontharcos-szövetségnek és én is azok közé az alapítók közé tartozom, akikre igen sok kritika hangzott el az itt hallott felszólalások kapcsán. Nem kételkedem az objektivitásban, nyíltan és őszintén bevallom és állom a harcot s rá is fogok térni ezekre a kritikákra, de fel kell szólalnom annál az egyszerű oknál fogva, mert ez a tömeg tőlünk várja, akik nyolc éven keresztül hajszoltuk ezt a propagandát, hogy igenis szükségünk van egy frontharcos-törvéní^re, hogy minden alkalmat megragadjunk az ő érdekükben való felszólalásra. Kérdem: mikor beszéljünk, hol beszéljünk, ha nem itt és nem most és ki előtt beszéljünk, ha nem a honvédelmi miniszter úr előtt, aki a Ház osztatlan bizalmát bírja ós meleg bajtársi szívéről nem egyszer adott tanúságot 1 ? (Ügy van! Ügy van!) Tudatában vagyunk mi annak, amit a honvédelmi miniszter úr mondott, hogy az igényeket száz százalékig kielégíteni nem lehet; tudatában vagyunk annak a hallatlan nagylelkűségnek is, amellyel éppen a honvédelmi miniszter úr ennek a törvényjavaslatnak keretében frontharcos-bajtársaink táborával szemben eljárt; éppen ezért semmi néven nevezendő túlhajtott kéréssel vagy követeléssel nem állok elő, mert nem szeretném elodázni vagy lehetetlenné tenni ezt a javaslatot. De méltányosnak, opportunusnak és hasznosnak tartom, hogy végre itt a Ház színe előtt hangozzék el és innen vigyük át a magyar társadalomba azt* hogy még egy hányadát sem kapja a frontharcos tábor ezzel a javaslattal annak, amit megérdemel és bármennyit is fog kapni ez a tábor, azért a nemzet mé^, mindig adósuk lesz azoknak, akik odakint a nemzet ezeréves határait védték. El kell, hangoznia itt annak is, hogy ez nem szegénygondozás, hogy ez nem könyöradományok gyűjtése és hogy nem zsoldos-bér az, amit. ez a tűzharcos-javaslat nyújt, hanem egy nagy nemzeti adósság erkölcsig elismerése és ennek az erkölcsi elismerésnek végre hosszú kérés után törvénybe iktatása. Én legalább így látom ezt a javaslatot és igaza van Tauffer Gábor igen t. kébviselőtársamnak, aki rámutatott már a címmel kapcsolat-
