Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-252
Az országgyűlés képviselőházának 252. használja ezt & szót »A székelyek Erdélyiben« című eposzában és ugyancsak ők bizonygatják azt, hogy ezt a szót az ősmagyarok nem is ismerték. Ez a szó svéd »hadőr«-ből származik a magyar történetitudósok szerint, (Mozgás a jobboldaoln.) s ha valafki az ősimagyaroiklkal Hadúriról 'beszélt volna, imeg sem értették vicilna őt. S ha ajkkor — ezt már én mondom, nem a nyelvtudóisok — divatos lett volna a vitézzé avatás és őket vitézekké avatták volna a Hadúr nevében, csóválták volna, a fejüket, mintha akár írisz és Ozirisz nevében avatták volna fel őket. Mivel tehát a magyar nemzetnek semmi köze ehhez az úgynevezett Hadúrhoz, semmi értelme sincs annak, hogy a vitézeket Hadúr-ra eskessék, mert bár ismétlem, nem látok ebben semmiféle tendenciát, (vitéz Csicsery-Kónay István: Nincs is! Átvitt értelem ez!) mégis sérti a százszázalékos keresztények érzését — mert mi azok vagyunk — és valamiképpen bíztatja, bátorítja azokat a szánalmas új magyar pogányokat, akik — nem tudom, hogy a történelem félreismeréséből-e vagy a kereszténység gyűlöletéből-e — fehér lovakat áldoznak »a magyarok Istenének«, (vitéz Csicsery-Rónay István: Azzal semmi Összefüggésben nem lehet!) A Vitézi Rend csekély létszámú zárt alakulat és éppen ezért nem is alkalmas arra, hogy nemzetvédelmi és honvédelmi szempontból döntő jelentőségű legyen. E rendet közvetlenül az összeomlás után alapítottuk, de kérdem, milyen sokáig tartott, (Zaj a jobboldalon. — Elnök csenget.) amíg a magyar közvéleményben felmerült az a kérdés, hogy mi lesz azokkal a hősökkel, akik annakidején testükkel alkottak eleven sövényt az ország körül, hogy az ezeréves határokat megvédelmezzék, milyen sokáig tartott, amíg a magyar frontharcos gondolat útjára indult és végül milyen sokáig tartott, amíg a nemzet ráeszmélt arra, hogy szent kötelessége nemcsak hálából, nemcsak saját becsületére való tekintettel, hanem létfenntartásának belső parancsából is megbecsülni és törvényben honorálni a hősök érdemeit. Ha semmi más nem mutatná azt, hogy milyen beteg a mi társadalmunk, ez az egyetlen mulasztás is szomorú bizonyítékul szolgálna erre. Mert ki ápolja a katonai erényeket, ha nem a magyar, aki annakidején a primitív és szervezetlen germán és szláv harcosokat katonáskodásra tanította? Talán a csehek? De még azok is anabázissá fújják fel fúvós hangszerekhez szokott katonai tüdejükkel úgynevezett szibériai hadjáratukat, amelynek folyamán kizárólag a magyar hadifoglyok legyilkolásával és az orosz ellenforradalom cserbenhagyásával öregbítették a cseh nemzet katonai érdemeit. (Ügy van! Úgy van! jobbfelől. — Ember Sándor: Ez így van!) Amikor nálunk a frontharcos gondolat felmerült és a frontharcos szervezkedés megindult, akkor Németországban már millió és millió volt katona állt a Stahlhelm és a Bund der Frontsoldaten szövetségének zászlaja alatt. Vájjon mi mentheti ezt a mulasztásunkat? Talán a katonai ellenőrzés? Hiszen azt Németországgal szemben is gyakorolták! Vagy van-e a trianoni békediktátumban egyetlen egy paragrafus, amely megtiltja nekünk azt, hogy a mi hadviseltjeink egyrészt és elsősorban a katonai bajtársiasság és a katonai erények kultusza, másrészt és másodsorban a saját jól ülése 19S7 november 12-én, pénteken, 429 értelmezett gazdasági érdekeik védelmére felsorakozzanak? Nincsen! Végül (Halljuk! Halljuk!) balfelől.) nagynehezen megalakult a frontharcos-szövetség. Igaz, hogy akkor a frontharcosok egyrésze már meghalt, másik része pedig testileg-lelkileg felőrlődött, de még e mellett a csökkent létszám mellett is olyan eleven erőt képviseltek az őket összekötő harctéri emlékek, hogy mindjárt a mozgalom kezdetének kezdetén úgy látszott, hogy az ország irányításában tekintélyes szerepet fog játszani. Észre is vették ezt az illetékes tényezők, akik nemrégiben még igen rideg magatartást tanúsítottak a frontharcos gondolattal és szövetséggel szemben. Az egyik azt mondotta: a magyar társadalom agyon van szervezve, kár azt még jobban szervezni, nincs annak értelme; a másik azt mondotta: a háború óta több, mint tíz esztendő múlt el, ma már a frontharcos gondolat senkit sem érdekel és így tovább; — de amikor észrevették ezek az illetékes tényezők, hogy a frontharcos szervezkedés nem erőszakos toborzás eredménye, hanem önként jelentkező eleven erő, amelyet észre kell venni és amelyet esetleg fel lehet használni más célok szolgálatában is, akkor ezek az urak máról holnapra észrevették magukban a frontharcos lelkületet és ők voltak az elsők, akik a frontharcosok szervezkedése mellett szót emeltek. Ez természetesen nem lett volna baj. A veszedelem ott kezdődött, amikor az előző kormány és a Nep. szemet vetett erre az egyre nagyobb körvonalakban kibontakozó mozgalomra és nem mondom, hogy kiadták az ukázt, de valamikép megérttették velük, a Frontharcos Szövetség vezetőségével, hogy az egész Frontharcos Szövetséget, ezt az alapszabályai szerint politikamentes, pártokon felülálló, pártoktól független, valamennyi politikai párthoz tartozó frontharcosokat egyesítő társadalmi alakulatot a Nep.-nek szállítsák ingyen és bérmentve. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a magyar katona szelleme tiltakozott ez ellen az egyoldalú pártpolitikai mohóság ellen, tiltakozott a ragyogó nemzetpolitikai eszmének a pártpolitika mocsarába való süllyesztése ellen, tiltakozott az ellen, hogy a frontharcosok kettős rendjét egy politikai párt leltárává, az ő díszes, érmekkel díszített formaruhájukat pedig kortesruhává degradálják. (Bárczay János: Ez nincs így! Nincs is erről szó! Ezt nem lehet mondani! — vitéz Csicsery-Rónay István: Honnan veszi ezt? Megindultak az üzenetváltások. Nem kívánom, hogy gróf Takáeh-Tolvay képviselőtársam indiszkrét legyen, ő csak hallgasson szépen, én azonban tudom azokat a dolgokat, melyek a kulisszák mögött lefolytak. (Gr. Takáeh-Tolvay József: Galántai-Glock tábornok országos alelnök odaát ül!) Ö kivétel, ebből nem következik semmi. (Br. Berg Miksa: Tavaly lett alelnök! — Zaj. — Elnök csenget.) A frontharcosok. Budapesten országos kongresszust akartak tartani, az előkészületeket már meg is tették erre és a külföldi frontharcos alakulatokkal iis érintkezésbe léptek. Egyszerre, a, termiinus előtt 24 órával — ugye így volt, igen t. képviselőtársam — az előző kormány minden indokolás nélkül betiltotta a kongresszust 1 , másnap pedig — ezt most már nem tudom egészen biztosain, de meglehetősen 'Szavahihető forráshól értesültem — azt az üzenetet kapta a Frontharcos Szövetség, hogy feloszlatják, ha nem változtat taktikát. A tény azután tényleg az, hogy a Front-
